Fullmetal Shitennou

XII. fejezet - Emberi részek

Ahogy körülnézett a helyiségben, ahová Zoisite kísérte őket, néhány hosszú pillanatra minden gondolat kitörlődött az agyából. Mintha hazaérkezett volna; csak időközben az egész átesett volna egy alapos renováláson, valamint egy jelentős bővítésen. Mert hiába varázsolhatott volna Dante az alkímia segítségével a szobájából akár királyi lakosztályt, egy fikarcnyit sem törődött azzal, hogy a málló vakolat, a megfakult fényű, szúette bútorok, a kopott, molyrágta padlószőnyeg, a csálén álló, rozsdamarta csillár, a szakadozott függönyök vagy a pókhálóssá repedezett ablaküvegek a legkevésbé sem növelik a komfortérzetet. És ugyan minek is törődött volna vele? Egy homonculusnak úgysincs igénye ilyesmire, sőt, meg sem érdemli, hogy kellemes környezet vegye körül.

Az emberek bezzeg megérdemlik, mi több, igényük is van rá; a nő ugyanis a saját lakrészét és a közös helyiségeket seperc alatt rendbe hozta – meg azt a szobát is, amelyikbe az ifjabb Elricet kellett vinnie. Merthogy neki kijárt a lélekgyönyörködtető fogda – ellenben azzal, akinek nincs is lelke. Még egy ok, amiért gyűlölhette és irigyelhette az embereket.

Arról már nem is beszélve, hogy ágyának matraca olyannyira kényelmetlen volt – középütt egy hatalmas lyuk tátongott, és imitt-amott kikandikáltak a rugói, amelyek pihenés közben folyton böködték –, hogy legtöbbször inkább heverészett a padlón vagy kinn a szabadban, a selymes fűben. Mestere még azt sem engedélyezte, hogy beszerezzen magának egy másik fekhelyet, mondván, hamarosan úgyis továbbállnak; ráadásul egy homonculusnak egyébként sincs szüksége alvásra, tehát ágyra se.

Igen, nyilván nem volt szüksége sem evésre, sem alvásra, de Envy szeretett enni, szerette az ízeket, főleg az édes ízeket, és aludni is szeretett, mert úgy egyrészt nem telt annyira lassan és unalmasan egy-egy semmittevős nap – a négyszáz év alatt akadt belőle jó pár –, másrészt meg kevesebb vörös követ használt fel a teste.

Azt már a szalon alapján sejtette, hogy az itt élők valamelyikének – alighanem Zoisite-nak – kitűnő az ízlése, a szoba azonban elkápráztatta és lenyűgözte; talán még a szája is elnyílt a látványtól. A halvány, márványos hatást keltő falat az ágy két oldalán absztrakt, indaszerű, óarany és fakózöld motívumok díszítették, a tömörfából készült, sötét bútorokat – a szekrényeket, a komódot és az ajtóval szemközti fésülködőasztalt – minden bizonnyal kézzel faragták, igényesen megmunkálva. A diószín parkettán lombzöld szőnyeg terült el közvetlenül az ágy mellett, hogy az ember a meleg paplan alól ne rögtön a hűvös padlóra lépjen, a tökéletesen ép üvegű ablakokat fényes, világoszöld függönyök keretezték, harmonizálva a baldachinnal, és maga az ágy akkora volt, hogy akár féltucatnyian is kényelmesen elfértek volna rajta, a matrac pedig oly puhán ruganyosnak tűnt, hogy kedve lett volna kipróbálni.

Sőt. Nem is sokat teketóriázott, nekiiramodott, majd lendületből rávetette magát az ágyra, és ugrált, és szaltózott, és sikongatott, akár egy infantilis gyerek. Ekkor bevillant egy jelenet, amikor embergyermekként ugyanezt csinálta, és Dante leparancsolta az ágyról, és összeszidta, hogy még egyszer ilyet meg ne lásson, és már lendült a keze, és talán meg is ütötte volna, ha Hohenheim nem lépett volna be az ajtón, és nem intette volna rendre a nőt, hogy ne vegzálja már megint azt a szerencsétlen kölyköt. Ez is a férfi hazug, önfényező emlékeinek egyike.

Most nem förmedt rá senki, mégis megdermedt a mozdulat közben, épp egy újabb szaltó előtt, mert ráébredt, hogy nincs egyedül a szobában. Megkereste tekintetével az apró termetű alkimistát, aki továbbra is az ajtónak dőlve ácsorgott, akárha gyökeret eresztett volna, és vonásain a hitetlenkedéssel keveredő kétségbeesés jelei mutatkoztak. Lassan a testével is felé fordult, lehuppant az ágy szélére, egyik lábát előrenyújtotta, a másikat behajlított térddel fölhúzta, és megtámaszkodott tenyerein a háta mögött.