Fullmetal Shitennou

XIX. fejezet - Keserűség

Felvette az alsóját és a trikóját, helyet foglalt az ágyon Envyvel szemben, lerakta maguk közé a tálcát, majd addig fixírozta, míg már tévesztés nélkül fel tudta volna sorolni, mi minden található rajta: négyszögletes, hófehér, kék-ezüst peremű porcelántálkákban barack-, eper-, cseresznye- (vagy meggy-) lekvár, csokoládé- és vaníliapuding, mazsolás túrókrém, karamella- és csokoládéöntet, mindegyikben egy-egy kiskanállal; középen, a tányéron vagy húsz-huszonöt aranybarnára sütött palacsinta; jobbra tőle két üres pohár, egy palack víz, kétfajta gyümölcslé, két csésze frissen főzött kávé, tejszín, kockacukor, valamint sötétkék alapon ezüst hullámmintás textilszalvéták.

A tálalás tökéletességének látványa tovább táplálta lelkifurdalását, ám végül erőt véve magán fölpillantott.
– Sajnálom – mondta előre nyújtva kezét, félúton azonban megállította a mozdulatot. Annyira szerette volna megérinteni, de nem érezte úgy, hogy valóban megtehetné, hogy valóban meg kéne tennie, hiába nem tűnt a homonculus mérgesnek. Envy ekkor szemmel követhetetlen gyorsasággal megragadta a csuklóját, és arcát a tenyerébe simította.
– Tényleg aggódtál miattam? – kérdezte kétkedve, majd az igenlő feleletet egy szívmelengető mosollyal jutalmazta. – Egyél, Edward, különben el fog hűlni, és úgy már nem lesz finom. A végén még azt a következtetést vonod le, hogy borzalmas szakács vagyok, akkor viszont csakugyan megharagszom.

Ed egészen megkönnyebbült, hogy a másik nem neheztel rá, majd ujjait elhúzva, és figyelmét ismét a tálca tartalmára fordítva egy újabb problémával találta magát szemközt.
– Ne izgulj, nem mérgeztem meg – értette félre hezitálását a homonculus.
– Nem azért, csak...
– Danténak is mondtam már jó néhányszor, hogy a mérgezés nem az én stílusom, mégsem hajlandó enni a főztömből, pedig tudja, hogy nem főzök rosszul. Meg azt is, hogy ha meg akarnám ölni, inkább elvágnám a torkát. Ha meg tudnám ölni. Bár valószínűleg akkor sem... – hallgatott el hirtelen. – Mindegy. A lényeg az, hogy nem mérgeztem meg, egyél nyugodtan.
– Én csak... képtelen vagyok eldönteni, melyikkel is kezdjem – mutatott a porcelántálkákra, akárha meg sem hallotta volna az elhangzottakat, magában azonban rögtön elemezte az információt.

Ezek szerint Envy és Dante már azelőtt ismerték egymást, mielőtt Envyből homonculus lett volna – hacsak nem maga a nő csinált belőle homonculust. Ráadásul olybá tűnt, Dante tart Envytől, ami talán túlmutat azon, hogy az emberek úgy alapvetően és általában tartanak a homonculusoktól. Vajon mi lehet a konkrét oka ennek? És vajon – bármennyire is nem akarta, mégis felmerült benne – Hohenheimnek van valami köze ehhez az egészhez? Elvégre, ha négyszáz éve szerelmes leveleket írogatott a vén szatyornak, akár Envyvel is találkozhatott.

Persze erre megint csak nem kérdezhetett rá. Vagyis rákérdezhetett volna, de inkább elhalasztotta a dolgot. A legkevésbé sem akarta tönkretenni ezt a békés, már-már idilli hangulatot a faggatózásával, és felzaklatni a másikat pont most.

– Hogyha ilyen hatalmas gondot okoz a választás, akkor majd én segítek. Megkenem a palacsintákat, sőt fel is tekerem, neked csak be kell falnod. Remélem, az menni fog. – Az enyhén szarkasztikus megjegyzés jelezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, így Ed inkább elfogadta az ajánlatot; nem mintha máskülönben visszautasította volna, azonban még véletlenül sem szerette volna vérig sérteni Envyt. Az beláthatatlan, pontosabban nagyon is belátható következményekkel járt volna: a romantikus reggelizés ugyanis könnyen halotti torrá válhat, amennyiben a partner egy homonculus.