Fullmetal Shitennou

XXI. fejezet - Eredendően tökéletes

Fejbőre bizsergett, ahogy a karcsú ujjak tincsei közé kúsztak, és belenyögött a csókba, amikor egymáshoz ért a nyelvük. Bársonyos vaníliába burkolt friss gyümölcsösség áramlott szét a szájában, többet és többet akart belőle egyre bátrabban és mohóbban - talán túlontúl bátran és mohón, mert Envy egyszer csak elhúzódott. Ametisztszín szemeinek csillogása a legkevésbé sem utalt ugyan arra, hogy nehezményezne bármit is, ő mégis kételkedett magában. Mi van, ha akaratlanul is durva volt, és mindent elrontott?

A homonculus, észlelvén aggodalmát, biztatóan elmosolyodott.
- Ne izgulj, Edward, igencsak kedvemre való a hevességed.
- Akkor... jó... - szakadt fel mellkasából a megkönnyebbülés; egészen eddig visszafojtott lélegzettel várta az "ítéletet".
- Persze hogy jó - kuncogott. - Ha nem lenne jó - csúszott előrébb, hogy szorosan hozzásimuljon -, nem is kívánnálak ennyire... és te sem kívánnál engem. - Ed a ruhákon keresztül is érezte az alhasának nyomódó keménységet, ami a vágy mellett valamiféle furcsa büszkeséggel töltötte el: ezt ő tette; ő váltotta ki belőle.

Férfiassága Envy fenekének feszült, és torkából idegennek ható, sóvár sóhajok fakadtak, amikor a másik finoman előre-hátra billentve, aprókat körözve mozgatni kezdte csípőjét, miközben a nyakába csókolt, harapdálva, szívogatva az érzékeny bőrt. A buja illatot árasztó, sötétzöld hajfüggönyön át elmosódott sziluettekként látta magukat a tükörben. Hirtelen fellángoló szégyenlőssége hamar kíváncsiságba csapott át: türelmetlenül söpörte félre a hihetetlenül selymes - és jelenleg hihetetlenül zavaró - tincseket, ám ezzel egy időben Envy sajnos abbahagyta, amit csinált, hogy hátrapillantson a válla fölött.

- Ó! - fordult vissza pirulásra késztető vigyorral. - Szóval tetszik...
- I...igen - ismerte be, nem mintha értelme lett volna tagadni.
- Akkor nézd, milyen gyönyörű vagy, amikor élvezel! - duruzsolta a fülébe vérforralón. - Itt fent már úgyis végeztem - cirógatta meg mutatóujjával a nyak és a váll találkozásánál azt a részt, amit nemrég az ajkaival kényeztetett -, és így legalább nem takarom el a kilátást.

Mire kettőt pislanthatott volna, a homonculus már előtte térdelt. Lehámozta róla az alsót éppen csak annyira, hogy kiszabadítsa merevedését a vékony szövet fogságából, és Ed nem esküdött volna meg rá, hogy nem sikoltott fel a kéjtől, amint a nedves forróság körülölelte. Arca kipirult, mézszín szemei szinte ragyogtak, mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, ahogy kapkodó-felszínesen szedte a levegőt, és bár sosem használta volna magára ezt a szót, Envy nem hazudott: valóban gyönyörűvé varázsolta a gyönyör. Néha le-lepillantott, és az a látvány is fölöttébb izgató volt, tekintete mégis vissza-visszavándorolt a tükörre újra meg újra, akárha a másik hangja delejes erővel hatott volna rá. Akárha néznie kellett volna azt.

Nem akarta megérinteni, nem tudta, megérintheti-e, hogy mit szabad, hogy mit szokás ilyenkor, ám a beteljesülés közeledtével ösztönei felülírták az elhatározást.
- Én... mindjárt... - nyögött fel elfúló hangon, és úgy markolt a sötétzöld hajzuhatagba, mintha az élete függne tőle. Envy felmorrant, alighanem így nyilvánítva ki a fájdalom miatti nemtetszését, ő azonban továbbra is képtelen volt elengedni; amiért utólag borzasztóan szégyellte magát. Mihelyst valamelyest csillapodott az orgazmus okozta remegése, végre sikerült elvennie a kezét, hogy aztán megsemmisülten bámulja az automailbe akadt hajszálakat, amelyek a következő pillanatban szétporladtak. A bizonyíték eltűnt - a bűntudat maradt.