Fullmetal Shitennou

XVIII. fejezet - Szabad akarat

Addig sikerült eljutnia, hogy magára rángatta a ruháit, amiket valóban az egyik – egyébként tök üres – szekrényben talált gyönyörűen összehajtogatva; aztán itt meg is akadt a továbbiakat illetően. Képtelen volt eldönteni, mihez kezdjen. Menjen Envy után? De hát akkora ez az épület! Egyáltalán merre induljon? És ha a másik időközben visszajön? Kergethetik egymást a kastélyban napestig.

Maradjon itt, arra várva, hogy történjen valami? És ha már történt valami? Ha történt vele valami? Különben is, utált tétlenül várakozni, ráadásul felelősséget vállalt a homonculus minden cselekedetéért. A francba! Miért kell már megint kámfort játszania? Remélhetőleg nem tesz el ismét valakit (vagy valamit) láb alól – mert az még mindig nem derült ki, hogy kit (vagy mit) ölt meg, hogyha nem Zoisite-ot.

Ed egy hatalmasat sóhajtott. Amennyiben akár csak sejtette volna – holott sejthette volna –, hogy ez lesz, alkímiával odabilincselhette volna az ágyhoz. Nem mintha azzal megállíthatta volna, de talán valahogyan elérhette volna, hogy Envy ne akarjon kiszabadulni, sőt még csak dühös se legyen rá. Megrázta a fejét. Ebben az aggasztó, bizonytalan helyzetben a legkevésbé sem ildomos efféle dolgokról fantáziálgatni; a dilemmája viszont legalább megoldódott. Elvégre az ő hibája, hogy a homonculus most nincs itt, neki kellett volna rá odafigyelnie, és megakadályoznia, hogy elhagyja a lakosztályt.

Lenyomta a kilincset, aztán gyorsan vissza is húzta ujjait, és mielőtt kilépett volna, minden eshetőségre felkészülve pengévé transzmutálta automailjét. Ekkor hangzott fel a kopogás. Ed idegei pattanásig feszültek. Envy nem kopogna, csak egyszerűen benyitna – és ezzel lazán felkenné őt a falra.

Szinte feltépte az ajtót, és amint megpillantotta Zoisite-ot, jobbját fenyegetőn előreszegezve rögtön ráförmedt látogatójára:
– Hol van?! Mit csináltatok vele?!
– Nyugalom. – A meghökkenést elnéző, barátságos mosoly váltotta fel a finom vonású arcon. – Nem csináltunk vele semmit. Próbálj meg egy kicsit jobban bízni bennünk.
– Én... bocsánat... – motyogta, leengedve karját. – És ő? – kérdezett rá félve. – Ő... csinált valakivel valamit?
– Nem, dehogy. Próbálj meg egy kicsit jobban bízni benne is – mosolygott rendületlenül.

Nem nagyon értette, hogyan beszélhet a fiú ilyen kedvesen arról, aki előző nap meg akarta – sőt alighanem még most is meg akarja – gyilkolni, ennek ellenére bólintott.
– Remek – nyugtázta elégedetten Zoisite. – Nos, Edward Elric, remélem, kellemesen telt az éjszakád, és kielégítőnek találtad a körülményeket.
– Igen – pirult el halványan, ahogy bevillant, milyen szempontból és mennyire találta kielégítőnek azokat a bizonyos körülményeket. Meg persze más szempontból is, mert az ágy igazán kényelmes volt, a hőmérséklet optimális, a fürdőszoba pazar; ízléses eleganciájával az egész lakosztály a luxusminőséget képviselte.

Zavara csak fokozódott, mihelyst eszébe jutott a tegnapi csók, meg hogy megfigyelték őket, és habár itt nem látott kamerákat, attól még lehetnek, hiszen akár el is rejthették azokat. A fiú gyanúsan akkor kopogott be, amikor ő el akart indulni. Mire idáig ért a gondolatmenetében, már lángolt az arca, miközben idegesen tekintgetett körbe, leginkább a sarkokat pásztázva.

– Csak a folyosókon és a közös helyiségekben vannak kamerák – válaszolta meg kimondatlan kérdését Zoisite. – Egyikőnk sem perverz annyira, hogy a hálószobátokban akarjon leskelődni. Nem, még Nephrite sem. Ő egyébként is inkább magát szereti mutogatni. Hallottam, milyen gyönyörűen bemutatkozott – sóhajtotta lemondóan.
– Igen... – dünnyögte. – Elég... kínos volt.