Fullmetal Shitennou

XX. fejezet - Együttműködés

Csak azért ment be a fürdőbe, hogy gyorsan kezet mosson, mégis azon kapta magát, hogy fókuszálatlanul mered a halványzöld csempére, miközben rendületlenül csorog a víz. Elzárta a csapot, majd ismét megnyitotta, mert nem emlékezett rá, hogy most akkor megmosta-e a kezét, avagy sem, elszórakozgatott egy kicsit az automatikus szappanadagolóval meg a kézszárítóval – milyen érdekes találmányok! –, aztán egy hatalmas sóhajjal megdörgölte tarkóját, és elindult kifelé.

Envy azóta sem szólt hozzá azt leszámítva, hogy miután lassan elkortyolgatta a kávés cukrot, valamint bekanalazta a megmaradt palacsintatöltelékeket, kijelentette, hogy visszaviszi a tálcát a konyhába; neki meg halványlilája sem volt, mit mondhatna, amivel ne hergelné fel megint, így inkább hallgatott. Egy felzaklatott homonculusszal egyébként is lehetetlenség szót érteni. Remélte, hogy mire visszajön, már közlékenyebb hangulatban lesz – jó lett volna ugyanis átbeszélni a haditervet, mielőtt lemennek a szalonba.

Kijjebb húzta a széket, leült, találomra kihalászott a fiókból egy fésűt, kibontotta haját, hogy kócmentesítse, majd újra befonja, ezzel ütve el az időt, és közben igyekezett semmire nem gondolni. Felesleges és egyben fölöttébb fárasztó ugyanazokat a kérdéseket újra meg újra átrágni; ráadásul a tehetetlenség érzete mindig is frusztrálta. Olyannyira elmerült ebben a nagy semmiben, hogy majd' hanyatt vágódott, úgy hátrahőkölt – még a fésűt is elejtette –, amikor a homonculus váratlanul feltelepedett az asztalra vele szembe. Ed próbálta normalizálni szaporává vált pulzusát, mely kísérlet eleve kudarcra ítéltetett: Envy a jobb lábát felhúzva, a balt előre nyújtva, puha talpát az ő mezítlen combján pihentetve fürkészte, és csak egy kicsit kellett volna közelebb hajolnia, hogy ajkaik összeérjenek.

– Mi a helyzet, minimanó? – húzódott végül hátrébb. – Csak nem megijesztettelek? – villantott fel egy ártatlan mosolyt, tekintete viszont azt tükrözte, hogy valójában remekül szórakozik. Nos, legalább már nem duzzog, és a némasági fogadalmát is feladta, ami azért haladás.
– Máskor... – nyelt egyet – jelezhetnéd valahogy, hogy itt vagy...
– És abban ugyan mi volna a mókás? – vihorászott.
– Te tényleg imádod a frászt hozni az emberre! – dohogott, a nyugalom szót mantrázva magában, és csaknem annyira bosszantotta Envy széles jókedve, mint amennyire ez idáig az ellenkezője zavarta.

– Bizony – bólogatott vigyorogva. – Egyébként pedig jeleztem, hogy itt vagyok, de rám se hederítettél. Amin, csak úgy mellesleg megjegyzem, akár meg is sértődhetnék...
– Jelezted? Na persze! Mégis hogyan jelezted? Hangosabban lopakodtál? – háborgott, mert biztosra vette, hogy meghallotta volna, ha a homonculus beszélt volna hozzá.
– Nem. Először is bejöttem, aztán bocsánatot kértem, aztán mivel a füled botját se mozdítottad, kimentem, aztán megint bejöttem, és bevágtam magam mögött az ajtót. Szóval... így... – tárta szét a kezét.
– Végül elhatároztad, hogy inkább halálra rémítesz?

– Énekeltél...
– Énekeltem? – lepődött meg. – Nem is tudok énekelni.
– Hát ez az! – vágta rá szenvedő arckifejezéssel, mire Ed elnevette magát.
– És rajzolni sem... Várjunk csak! Azt mondtad, hogy... bocsánatot akartál kérni? – Döbbenete felülírta az újabb nevetési ingert, ami a rajz(nem)tudása apropóján felderengő Envy-kép kapcsán kerítette majdnem hatalmába.

– Nem csak akartam... Sajnálom. Az előbb egy kicsit... azt hiszem... túlreagáltam. Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez, és négyszáz évnyi okom van rá, hogy ne bízzak az emberekben, de benned... megpróbálok.
– Köszönöm, Envy – mosolyodott el, lelkének legsötétebb sarkába száműzve kételyeit, és habár hozzátehette volna, hogy neki sem kellett volna kérdezősködnie, mégsem tette. Egyrészt úgy érezte, hogy azzal mintegy semmibe venné a gesztust, vagy legalábbis kisebbítené a jelentőségét, másrészt nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy a duzzogás, illetve az azt követő bocsánatkérés örökös kibúvót jelenhet a válaszadás alól. – Igyekszem rászolgálni a bizalmadra, és egyben viszonozni azt.