Fullmetal Shitennou

II. fejezet - Csak jobb velem, mint nélkülem...

Rose kisbabájának ruháján fehér fénnyel felizzott a transzmutációs kör, majd hirtelen egy hatalmas, kétszárnyú kapu jelent meg a semmiből, oldalán morbid díszítőelemekként kifacsarodott emberi testekkel, középen pedig egy óriási szemmel. Nem igazán volt ideje az összes részletet tüzetesen megfigyelni, ugyanis a következő másodpercben a masszív ajtó kitárult.

Hátrapillantott a válla fölött. Az Envy nevű homonculus rohant felé, valamit kiabálva; hogy mit, azt Edward Elric már nem hallotta. Egy leküzdhetetlen energia magával ragadta, beszippantotta a testét, a lelkét, a szellemét, majd apró darabokra, molekulákra, atomokra, protonokra, neutronokra, elektronokra, bontotta, hogy végül valahol máshol újból összerakja.

Amikor magához térve kinyitotta mézszín szemeit, koromfekete pernyeszerűség borított körülötte mindent, melynek tapintása olyan volt, akár a langymeleg hamué. Nagy nehezen négykézlábra emelkedett, vissza-visszazuhanva a porba - eléggé megviselte a nem mindennapi utazás -, aztán meglátta a hozzá hasonlóan elgyötörtnek tűnő homonculust, és ez elegendő erőt adott ahhoz, hogy talpra ugorjon megfeszítve izmait, egyaránt felkészülve a támadásra vagy a védekezésre.

Nem tudta, hogyan kerülhettek ide - vagyis úgy vélte, hogy azon a kapun keresztül. Nem tudta, hol vannak; hogy Amestris határain belül-e még, vagy valahol egészen máshol - mindössze annyit sikerült megállapítania, hogy egy sűrű erdőben. Nem tudta, mit keres itt a homonculus, hogy minek jött utána; holott az lett volna a legjobb, ha megkímélte volna őt a nemkívánatos - vagyis bizonyos szempontból nagyon is az - társaságától. Amennyiben az ember lehetőséget kap annak megválasztására, hogy kivel keveredik kalamajkába, józan ésszel a legkevésbé sem preferálja a lelketlen, pszichopata szörnyetegeket - ez volt ugyanis az általános vélekedés az ilyesféle lényekről.

Nem is olyan régen még maga Ed is osztotta - pontosabban hajlott rá, hogy ossza ezt a nézetet, bár már akkor is élt a szívében némi egészséges kétkedés az állítás valóságtartalmával kapcsolatban; csakhogy a tapasztalatai azt mutatták, hogy a homonculusok nagyon is éreznek, vágynak, akarnak, nem lehet tehát egyszerűen annyival indokolni a cselekedeteiket, hogy nincsen lelkük. Az, akinek a jóvoltából erre a helyre kerültek, és aki megnyitotta a kaput, az mozgatta a szálakat is, emellett összefogta, irányította, manipulálta és valamivel motiválta ezeket a teremtményeket - valószínű, hogy Envyt is befolyásolta valahogyan. A rejtély csak az, hogy ennek a konkrét homonculusnak mi lehet a célja - azon kívül, hogy őt halálra idegesítse.

Hogy ez utóbbi az általában szexuális zaklatásnak öltözött alakváltó szándékai között szerepel, egészen egyértelmű volt, főleg mivel a homonculus még fel sem egyenesedett teljesen, máris tett valami kérdésnek álcázott szarkasztikus megjegyzést Ed nem kifejezetten magas termetére vonatkozóan. A fiatal alkimista agya fél másodperc alatt borult el - fel sem fogva, mi iránt érdeklődött a másik -, így kezdetben sem kellemes társalgásuk rövid időn belül verbális összecsapássá fajult: válogatott és a legkevésbé sem szofisztikált sértéseket vágtak egymás fejéhez.

Alphonse Elric - az ifjabb Elric fivér - nem volt jelen, hogy lecsillapítsa, és voltaképpen ez a gondolat akadályozta meg végül Edwardot abban, hogy a homonculusra támadjon. Vissza kellett jutnia - vissza oda, ahol az öccse van, vissza abba a földalatti városba, ahol Dante fogva tartja a Bölcsek Kövévé vált, páncélba zárt lelkű testvérét, és ugyan nem volt meggyőződve arról, hogy Envy tevőlegesen is a segítségére lesz ebben a visszajutásban, arról viszont igen, hogy rendelkezik némi információval Mestere terveivel kapcsolatban. Ő pedig - vagy így, vagy úgy, de - kiszedi belőle ezeket az információkat, és előnyt kovácsol belőlük.