Fullmetal Shitennou

XIV. fejezet - A paráznaság jutalma

Mihelyst a pindurpandúr elhagyta a tetthelyet, Envy egy lendületes, kecses ugrással máris a medence partján termett, nagyjából felitatta bőréről a vízcseppeket, belebújt a fürdőköntösbe, majd a ruhakupacot felkapva a szekrényekhez sietett, és berakta azt az egyik üres polcra. Amennyiben egyedül lett volna, akkor is meztelenül feküdt volna bele abba a hihetetlenül finom tapintású selyemágyneműbe, így meg aztán végképp. Lehet, hogy Edward szégyellős, ő viszont nem az; nincs mit szégyellnie. Nem mintha a másiknak volna, mi több a feltételezettnél is vonzóbban, izgatóbban néz ki, amit csak tetéz az ártatlan pironkodása. Fölöttébb élvezetes lesz elszórakozgatni vele egy kicsit.

Végül rövid mérlegelést követően magához vette, ami hirtelen jött, ámde annál nagyszerűbb ötletének megvalósításában a segítségére lehet, és csak miután lenyomta a kilincset, nyilallt belé, hogy talán mégsem azt kellett volna választania. Megvonta a vállát. A célnak voltaképpen bármelyik megfelel, az ő kezei közt úgyis elegendő erotikus töltetet kap majd az eredendően megnyugtató, álomidéző hatással bíró aroma. A válogatás helyett sokkal fontosabb a gyorsaság, hogy a pöttöm bébibogyó ne élhessen azzal az alvásmímelős, ócska trükkel. Az önmagához képest kedves imázsba ugyanis nem illene bele, ha megpróbálná felébreszteni, viszont maga a tény, hogy füstbe ment a terve, annyira frusztrálná, hogy úgysem hagyná békén. Jobb megelőzni a bajt a nemkívánatos következményekkel együtt.

Persze az is könnyen elképzelhető, hogy Edward azóta transzmutált egy falat az ajtó elé – ha már egyszer alkimista. Vagy kitalált valami mást, elvégre elég okos, sőt néha már-már túl okos is. Miközben azonban kilépett a fürdőből, majd lazán nekitámaszkodott az ajtófélfának, elégedetten konstatálta, hogy a másik semmi ilyesmit nem csinált; még odáig sem jutott el, hogy normálisan begombolja a nadrágját.

Ahogy ráemelte aranyló borostyán tekintetét, ahhoz hasonlatosan nézve rá, mint mikor Zoisite társaságában visszatért a szalonba, mégis valahogy másként, meghatározhatatlanul mélyebben, magával ragadóbban; és Envy látni vélte önnön valójának, egész lényének leképeződését a szemek fekete bogarainak fényes tükörpáncélján, akárha örökkévaló ideig csapdába esett volna a nem is létező lelke; de mégsem ő volt, hanem valaki más: valaki, aki sokkal rosszabb, gyengébb, ugyanakkor sokkal jobb és erősebb nála. Egy árny. Egy árny, aki kapaszkodik belé rendületlenül, megingathatatlanul immáron közel négyszáz éve. Egy bosszantó jelenés, egy kellemetlenkedő kísértet, egy törhetetlennek tűnő illúzió, mely abban a tévedésben leledzik, hogy most szabaddá lehet, hogy a felszínre törve igazzá válhat; holott hazug mivolta miatt kizárólag a kihasználás és a teljes megsemmisülés a sorsa – miként Edward Elricnek.

- Feleslegesen öltöztél fel, cukorborsóm – szólalt meg végül, szándékosan zúzva szilánkokra a már-már meghittnek mondható pillanatot. – Ahhoz, amit elterveztem, nem lesz szükség a ruháidra. Meglehetősen kényelmetlen lenne – vigyorodott el kajánul. Határozottan szórakoztatta a másik kényelmetlen feszengése, közben azonban kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se tegyen semmiféle fenyegető mozdulatot. Az csak elijesztené a zsákmányt, habár a zsákmány ennek ellenére is riadalmat mutatott: pillantása ide-oda rebbent, akárha lényegesen érdekfeszítőbbnek találná a szoba berendezését nála, Envynél. Ami nonszensz.

- Nézd csak, mire bukkantam az egyik szekrényben? – húzott elő a fürdőköntös mély zsebéből egy körülbelül húsz centi hosszú, áttetsző, halványlilás színű, hengeres tárgyat, hogy ismét magára irányítsa a figyelmet.
- Az... az... Mi az? – hebegte, és arcán az izgatott zavartság vörösét felülírta a kétségbeesés sápadtsága. – Valamiféle... szexuális segédeszköz? – pislogott idegesen.
Szexuális segédeszköz? Ez meg vajon hogy jutott az eszébe? Bár legalább megmagyarázza a reakcióját, amit más esetben, mondjuk a halála előtt oly szívesen látna rajta, de nem most, amikor nem is akarja bántani.