Az alvilág Hercegnője

[1. rész]- Rémálom vagy valóság?

"- Mi történik velem? Miért van sötét? Egyáltalán hol vagyok?"- gondoltam magamban, mire hirtelen a sötétséget felváltotta a félhomály.

Árnyak körvonalai rajzolódtak ki a sötétségben, amint engem visznek valami szekér félén, de se nem emberi alakok, se nem állati, sőt egyáltalán nincs alakjuk!

"- Vajon miféle lények ezek? Várjunk csak, egyáltalán hova visznek?- hasított belém a tudat, hogy nem a szobámban vagyok, idegen helyen, sötétben. Elkezdtem bepánikolni, és fel akartam ülni, de nem bírtam megmozdulni. Az egész testem mintha megbénult volna. Sikítani akartam, de nem ment. - Csak álmodom! Mondjátok azt, hogy csak álmodom!" - próbáltam nyugtatni magam, vagy legalább felébredni, de nem sikerült.

A pánik egyre erősebb lett, amikor hirtelen megálltunk. Egy nagy fekete kastély kapujánál voltunk, sötét ablakai, nagy, rideg falai rémisztően meredtek ránk. A kapu kinyílt, és mi tovább haladtunk. Hirtelen megálltunk, és az egyik lény valami hordágyszerűre fektetett, és utánam, még 2 másik gyereket is levettek a szekérről.

"- Úgy látszik, nem én vagyok az egyedüli, akit visznek. De még mindig nem értem, hogy mit keresünk itt, és hol vagyunk. - Körbenéztem, amennyire a bénultságom engedte. Az ütő is megállt bennem. Egy nagy tábla azt írta: Alvilági kastély. - Nem ez nem lehet! Ez csak egy álom! Vagy valaki, tréfát űz velem, vagy én tényleg a pokolban vagyok! "- viszont az egyik lény észrevette, hogy ébren vagyok, fölém hajolt, és hirtelen nagyon melegem lett. Ezután elsötétült minden.

Mikor felébredtem, már bírtam mozogni és beszélni is, de egy székben ültem, és a kezem hátra volt kötözve, így teljesen védtelen voltam. Körül néztem, és mellettem a két másik gyerek hasonlóképpen egy székben ültek, de ők még nem voltak eszméletüknél. Egyszeriben egy hideg, mégis kedvesnek hangzó női hang szólalt meg:

- Jó reggelt Elisabeth! Hogy érzed magad?- A hang tulajdonosa egy gyönyörű 50 év körüli nő volt. Vörös estélyi ruhát és szőrmét viselt, a korához képest nagyon is illik hozzá.

Kicsit felvonta a szemöldökét, mikor észrevette, hogy bámulom, de azonnal elmosolyodott, és odalépett hozzám.

- Remélem nem volt kényelmetlen az utazás...

Nem folytathatta, mert közbevágtam:

- Elnézést, de ismerjük egymást?- khh... ilyen hülye kérdést. -  Egyébként honnan ismeri a nevem?

- Hmm... - elmosolyodott - nem... - elgondolkodott egy kicsit -, nem hinném, hogy te ismernél engem, de én ismerem minden porcikádat, minden titkodat. - ezek a szavak után lenézően felkacagott, de azonnal lenyugtatta magát, és újra rám nézett gyönyörű, narancssárgán izzó szemeivel. Valami különösen csillogott bennük.

- Oké, oké értem, de elárulná, hogy hol vagyok, és, hogy honnan tud rólam mindent? - bár az első kérdésre tudtam a választ, mégis a saját fülemmel kellett hallanom.

- Hát nem vetted még észre? Az Alvilágban vagy, a holtak birodalmában. - Nem, nem az nem lehet, ez a nő a bolondját járatja velem. Nem szóltam semmit, mert a második kérdésre roppant kíváncsi voltam, így folytatta. - Én pedig ennek a világnak az uralkodója vagyok, az alvilág királynője. - mivel látta, hogy nem hiszek neki, odalépett egy nagy szekrényhez, és kivett belőle egy koronát, és egy nagy botot. Felém mutatta őket. - Ezek a tieid lesznek, ha...

Nem bírta befejezni, mert nagy csörömpölést hallottam, és az utolsó, amit láttam, a „királynő" meglepett, és mérges arca. Nagy fehérség lett körülöttem, és csak egy szomorú, mégis mosolygós gyönyörű (még a királynőnél is szebb) női arc volt előttem, és csak annyit mondott:  -"Nemsokára megértesz mindent." Aztán megint fehérség vett körül.

Egy nagy lökést éreztem a mellkasomon, és felébredtem. Verejtékben úsztam, és hihetetlenül kimerültem. A felismerés pedig lebénított. 12 éve nem álmodtam ezt...