Az alvilág Hercegnője

[19.rész]- Haza kell menned!!!

No, egy jó nagy kihagyás után (betegség, utazás, de elveszett, megkerült és újraírt részek, nameg főleg lustaság, és az iskola miatt) újra visszatértem.
Több részt is előre írtam, úgyhogy élvezzétek:

Az előző rész tartalmából:
„Az egész facsoport nem volt több 20méter széles, ha jól ráhajolunk a patak fölé, láthatjuk az erdő végét. És ahol az erdő véget ért, ott a patak is eltűnt, és a talaj is.
Akkor tudatosult bennem, hogy egy óriási szakadék szélén vagyunk.”
…
„Ami ott volt, azt nem lehet leírni szavakkal.”
…
„- Ez egyszerűen… csodálatos! – Visítottam. – Ilyen szépet még nem láttam. – Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Olyan ismerős ez e hely, mintha már jártam volna itt.
- Igen, ez a te… otthonod.”
…
„Gondolataimból egy hang zökkentett ki, pontosabban egy reccsenés a hátam mögül.”
…
„A fiú a szikla felé fordult, és elindult felé. Éreztem, hogy egy kéz megfogja fölöttem a kő tetejét.
„- Jöjjön, aminek jönnie kell.” – Szorítottam össze a fogam.”

És most:
Becsuktam a szemem, és csak vártam… vártam,… de nem történt semmi.
A fiúnak már észre kellett volna vennie, de semmi sem történt. És akkor:
- Hahóóó! – Hangzik fel újra a kedves hang – Hercegnő?!
Kinyitottam a szemem, és még láttam, ahogy elfordul a sziklától, és tovább megy.
Nagyon óvatosan kifújom a levegőt, és kikukucskáltam a kő mögül.
- Pedig megesküdtem volna, hogy erre éreztem az auráját, és most meg csak úgy eltűnt. – Most végre nyugodtan megfigyelhettem a hangot, és  tulajdonosát is.
Bársonyos volt, kedves; a fiú pedig, átlagos kinézetű, de aranyos. Egy cseppet sem tűnt veszélyesnek.  Mégis, akkor miért bújtam el? NEM TUDOM, ez olyan fura.
A következő percben elment a fiú, és én megint egyedül maradtam.
„- Mi történt, miért nem vett észre? – Összezavarodtam, (újra). – Egy képességem lenne ez is, hogy láthatatlanná tudok válni? Na, jó ezt végképp nem értem.”
Nem volt jobb dolgom, így felültem a szikla tetejére, gondolkozni, és tovább gyönyörködni a tájban. Amennyire bírtam rendbe tettem a gondolataimat, de még mindig zavaros volt az egész. Mostmár viszont nem féltem, nyugodtabb, erősebb lettem, de legfőképp eltökéltebb.
- Huh, ezt nem hiszem el! Ez maga a... Erre nincs szó... - Fújtam ki a levegőt.
Sokáig ültem, és nézelődtem még utánna, már a nap is kezdett eltűnni a horizonton, mire Johi visszaért.
- Lisa, végre végeztem, most lepihenünk, és majd reggel tovább megyünk. - Hátranéztem, amire arca meglepetté vált. Aztán elmosolyodott. - Gyere, keressünk egy jó táborhelyet.
- Rendben - bólintottam.
Nem akartam megemlíteni, hogy mi történt. Ez legyen az én titkom.
Johanna szemszöge:
Siettem, ahogy tudtam, viszont így is nagyon elkéstem. Sokmindent megtudtam, fontos, és kevésbé fontos dolgokat, de van valami, amit jobb, ha soha nem osztok meg Lisával. Átvágtam az erdőn, és megpillantottam egy sziklán üldögélni, teste lazább és nyugodtabb volt, mint amikor idejöttünk.
- Lisa, végre végeztem, most lepihenünk, és majd reggel tovább megyünk. - Megfordult a hangom hallatán.
Az arca láttán meglepődtem. Ilyen nyugodtságot, elszántságot és céltudatosságot még soha az életben nem láttam, megváltozott, teljes mértékben... A szemében egy könnycsepp csillant meg a lebukó nap fényében, de valami más is ott volt mellette, valami titokzatos fény. Elképesztő látvány volt, ahogy hátulról a nap még néhány fénycsóvát szórt az arca köré.
Újra Lisa szemszöge:
Tábort vertünk éjszakára az erdőben. Johi őrködött. Amióta visszajött, nem beszélt sokat, csak maga elé meredt. Nem mertem megkérdezni mi a baja, így csak gyorsan bebújtam a takaró alá, és próbáltam minél csöndesebb lenni.
A hálózsákban a csillagokat bámultam sokáig. Nem jött álom a szememre. Még mindig azon gondolkoztam, hogy hogy is jutottam ide, és mi vár még rám.
De egy dolgot tudtam! Hogy ez az én világom! Ide tartozom!
Valahol belül mindig is éreztem, hogy nem a földre való vagyok –furán hangzik, de igaz- valahol mélyen mindig is tudtam, hogy én máshová való vagyok. Akkor még azt hittem, hogy ez csak a tinédzser kor miatt van, és lám, most itt vagyok.
Minden csöndes volt, egy dolog viszont nyomasztott… valaki, ez esetben valakik mintha figyeltek volna bennünket… A fáradság, viszont erősebb volt. Nem hagyott időt az aggodalomra, teljesen magával rántott.
Másnap reggel, mikor felkeltem, Johi már összepakolt.
- Jó reggelt álomszuszék! Gyorsan pakolj össze, és induljunk! – Köszöntött nem túl kedvesen.
- Jaaj… Még kora reggel van! Nem aludhatok még? – Nyafogtam. – Egyébként aludtál te egyáltalán? Úgy volt, hogy felébresztesz. – Johi szemei alatti halvány karikák arról árulkodtak, hogy egy cseppet sem aludt az éjjel. – Miért nem keltettél fel? Én is őrködtem volna!
- Olyan nyugodtan aludtál, hogy nem mertelek… egyébként is egy félszerzet vagyok! Nekünk nem kell olyan sok idő az alvásra, mint az embereknek. – Lehet, hogy ezt mondta, de látszott rajta, hogy fáradt. – Mindegy is, eleget láttál, mennyünk vissza!
- De úgy volt, hogy még maradunk!
- Jobbnak látom a dolgot, hogyha hazamész, és soha többet nem jössz vissza. – A szavai megrémítettek.
- De… m… miért? – A szemei most még ijesztőbbek voltak.
- Semmi kérdés! Hazamegyünk!!! – Kiáltott rám.
„- Mi történt vele? Az este, még nem volt ilyen.” – Gondolkoztam.
- Nem akarok visszamenni! – Torpantam meg. – Mostmár tudom, hogy ez az otthonom, ide tartozok. És nem parancsolhatsz nekem!
- Értem… parancsolni nem parancsolhatok, de akkor más módszerekkel vonszollak haza. – Nem tetszett a tekintete, sötétséget, és félelmet árasztott. Az élet eltűnt a szemeiből, nem volt önmaga.
- Jo… Johi?!?!?! – A háta begörnyedt, és vörös szárnyak törtek elő, koponyájából pedig kis szarvak nőttek ki. Pont olyan volt, mint Nico, csak női kiadásban, rémisztőbben, és sokkal élethűbben. – Te jó isten, mi történik veled!?!?! – Szemei véreresek voltak.
- Gye… gyere, most szépen hazamegyünk! – A hangja is megváltozott, sokkal mélyebb lett, és ijesztőbb.
Megfogta a karomat, olyan erősen, hogy az már fájt, a hátára dobta a táskákat, és elkezdett húzni.
- Neeee!!! Ne csináld már ezt Johiiii!!! – Ordítottam, de mintha meg se hallotta volna.
Hirtelen óvatosan felemelkedett, a másik kezével is megfogta a másik karomat, és felrepült. A talaj közelében voltunk, de repültünk! Hihetetlen gyorsasággal.
- Johiii!! Ne már, ez nem vicces! Kérleeeek!!! – Hihetetlenül beparáztam. Elkezdtem rángatni a karom, mert már nagyon fájt. Johanna éles karmai belevájódtak a csuklómba.
Lenézett rám, érzelemmentes arccal.
- Vagy nyugton maradsz, vagy ledoblak. – Vicsorgott… A… az egyik legjobb barátnőm… vicsorgott, csak úgy, mint egy vqdállat!
- Akkor dobj le! – A szememben, már megint könnyek gyűltek, és ez most szívből jövő fájdalom volt.
Odaértünk az erdő széléhez, szinte néhány perc alatt.
- Johi! Azonnal engedj el! Johanna! Ez már fáj! – Nem hogy elengedett volna, hanem még jobban szorítani kezdte a kezem. Annyira, hogy a körme belevájt a bőrömbe, és a sebből vér szökött elő. – Johanna, térj már észhez!!! – Teli torokból ordítottam.
Már nagyon közel voltunk a portálkapuhoz.
Johanna végre lenézett rám. A vér láttán a szeme elkerekedett, és az ijedségtől eleresztett.
Nekicsapódtam a földnek, gurultam egy darabig, aztán szétterültem a porban. Sírtam, teljes szívből. Johanna néhány méterre tőlem megállt, háttal nekem.
- Ezt most mi a francért kellett?!? – Tápászkodtam föl. A kezemmel a sebeket próbáltam elszorítani, közben teli torokból ordibáltam. – Mond, mi a fenének?! Szólalj meg már az istenért!!!
Nem válaszolt. Felnézett az előtte lévő portálra. Mellébotorkáltam.
Nem hittem el amit látok. Sírt… olyan mélyről jövő fájdalommal, mint amit még sohase láttam.
És végre megszólalt:
- Bocsáss meg Lisa… nem akartalak bántani, ez… ez nem én vagyok. De te… te nem értesz semmit!!! – Karjával átölelte magát, és leguggolt. – Semmit… AZ ÉGVILÁGON SEMMIT!!!
- Johi?...  – Óvatosan a vállára tettem a kezem, de elcsapta. Felállt.
- A te érdekedben teszem, kérlek, bocsáss meg. – Megfogta a kezem, és szó szerint belelökött a fa üregébe.
Hátranéztem, és még láttam, ahogy Johanna a kezében egy tűzgömbbel, szemében könnyekkel a fa egyik oldalát porig rombolja.
- NEEEEEEEEE!!!! – Sikítottam. De már nem hallotta.
És kiestem a földre. Az emberek világában voltam.

Köszönöm, és boldog utóhúsvétot :'D
Ha tetszett: vote/komment!