Az alvilág Hercegnője

[22.rész]- Az igazi erő

„- Van egy másik út!”
(…)
„- Te is érzed? „
(…)
„Kate!!! – Sikítottam, amikor megláttam.”
(…)
„- Alexander… jobb, ha visszatakarodsz oda, ahonnan jöttél!”
(…)
„– Mit műveltél vele!”
(…)
„- Úr… nőm?! – Mondta Alex, szinte falfehér arccal.

És most:
Alexen látszott, hogy kezd rosszul lenni, a bénítás a tüdejére is kihathatott.
- Ahogy mondod Alexander Saftern, vagy inkább Alexander Firefiend? – Ahogy befejezte a mondatot, elengedte Alexet a bénításból, de mielőtt a földre eshetett volna, hüvelykujját a homlokára, a többit a fejére rakta.
Egy szót se értettem, valahol lemaradtam annál, hogy a Királynő megszállta, vagy valahogy irányítja Katet. Most viszont feléjük indultam.
- Mi történt veled Kate? Miről beszélsz? – Újra sírni kezdtem.
- Felesleges bármit is elmagyaráznom, hiszen nemsokára a Rothadás lassan elterjed a testeden, és meghalsz, ahogy a kis barátnőd is. – Felröhögött. – De előtte tegyük ártalmatlanná a hős lovagot.
Alex felnyögött, és ordítani kezdett a fájdalomtól, az ő szemei is kezdtek elfeketedni. Vergődött, de a Királynő nem engedte. Nem tudtam, hogy mit tegyek, végső elkeseredésemre feléjük emeltem a kezem. Visszaemlékeztem azokra a szavakra, amiket még a látomásomban mondott az angyal.
-„Halálod napja elérkezett. Büntetésed, hogy a pokolban fogsz szenvedni örökkön-örökké.” – A szavaimra nevetni kezdett, de mikor meglátta a világosságot a kezemben, és ahogy éreztem, a szememben is, elsápadt.
A fénycsóva kitört a tenyeremből, és telibe találta a lányt. Nem akartam megölni, csak vissza akartam kapni a barátnőmet. Azt akartam, hogy a sötétség végleg eltűnjön. Miután a varázslatom célba ért, elengedte Alexet, aki ájultan a földre esett. Erőt vettem magamon, és odasétáltam hozzá, kezemet a szívére tettem.
- Sötétségnek itt nincs helye többet, tisztulj meg, és térj vissza őseidhez. – A szavak csak úgy maguktól jöttek. A fényesség még erősebb lett, és beterített mindent, aztán a Királynő sikítását hallottam a távolba veszni, és újra az erdőben találtam magam.
A gyomromban furcsa érzés volt már egy ideje, és most egyre erősödött. A kábulatból szinte azonnal észbe kaptam.
Mielőtt az erőm eluralkodott volna rajtam, lélegezni kezdtem, éppen úgy, ahogy Alex monta. Visszaemlékeztem a szavaira, és egyszerű, de nyugodt dolgokra gondoltam: egy vízesés, ahova mindig is el akartam menni, az első napok a gimnáziumban… Leültem a fűbe, a két nehezen lélegző test közé, és csak aludni akartam, majd hátra dőltem. Már megint túl sok dolog történt…

Alex szemszöge:
„Nem hiszem el, hogy belementem abba, hogy segítsek neki… Mármint, bármit megtennék érte, de ez egy öngyilkos küldetés, mégha sokkal hatalmasabb erő lakozik is benne, mint az Úrnőben. Hihetetlen, hogy ennyi évig eltitkolták, hogy ki ő… hogy ennyi ideig elnyomták az erejét. Sokkal veszélyesebb ezek után használnia, sokkal nehezebben tudja majd kontrollálnia.” –Miközben az átjáró felé tartottunk, sokminden megfordult a fejemben.
- Én nem látok sehol se egy másik portált… - Elisabeth hangja zökkentett ki a gondolkozásból, mikor megérkeztünk.
- Akkor majd látni fogsz! – Sejtelmesen elvigyorodtam. Kíváncsi voltam a reakciójára.
Magam elé tettem a kezemet, és koncentráltam. Az energiámat a kezembe irányítottam, majd hirtelen szétnyitottam a kezeimet, ezzel az energiát kiterjesztve, és létrehozva a kaput. A műveletre egy kis szél csapta meg az arcom, jól esett, főleg, hogy ez a varázslat mindig nagyon lefárasztott. Nem túl sokszor csináltam, így még nem szoktam meg, hogy ilyen sok energiát használ el. Egy pillanatra elfordultam, és sóhajtottam.
- De,… ezt hogy? – A lány elképedve nézett rám.
Elmagyaráztam neki a dolgot, közben jót mosolyogtam az arckifejezésén. Normális esetben csak kiröhögött volna, hogy csak ennyire vagyok képes.
… - De a te erődhöz képest ez semmi… - Fejeztem be, mikor baljós érzésem támadt. Elisabeth arcára is kiült az aggodalom. – Te is érzed? – Ahogy kimondtam, hangok kezdtek kiszűrődni az erdő mélyéből. A lépéshangok irányába néztem, és elővettem az egyik tőröm. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy ideérjen. Éreztem, hogy valamilyen szándékkal jön erre, nem csak egy erre tévedt lakos. Ha veszélyt jelent megölöm. A következő pillanatban egy körvonal jelent meg, én pedig nekirontottam.
Elisabeth sikítása állított csak meg.
- Kate!!! – Tehát ismeri, de valami nem hagy nyugodni.
Jobban szemügyre vettem a lányt. Velünk egykorú lehetett, egyszerű, hétköznapi ruha volt rajta, de amikor megláttam az arcát, megrémültem.
- Alexander… jobb, ha visszatakarodsz oda, ahonnan jöttél! – Sziszegte felém, még mindig Elisabethet bámulva. És akkor megértettem, meglepett, de ezzel elárulta magát.
A lány egy Látó, és Elisabeth arcából ítélve közel állnak egymáshoz. Ám varázslat alatt áll. Egyszer láttam ilyet, még fiatal koromba, amikor valaki ellenszegült az Úrnő parancsának. Az illető szörnyű kínokat élt át, és azóta nem látta senki.
Nagyon dühös lettem, hogy nem elég Elisabethre vadásznia, még a barátait is bajba sodorja, ezzel még több fájdalmat okozva neki. Még közelebb vittem a kést a torkához, ezzel megvágva kicsit. Tudtam, hogy ez az Úrnő varázslata, de akkor is, ő Elisabeth barátnője. Nem tudtam mit tegyek.
- Ne… ne ne ne ne neeeeee!!! – A lány lassan rám nézett, ördögien mosolyogva. És már nem volt időm elmenekülni.
Egy test sodort el Kate, feltehetőleg halálos átka elől. Egy cserjésbe estünk, így nem ütöttem meg magam. Azonnal felpattantam, és már segítettem volna Elisabethnek is fölállni, amikor megláttam a lábát. A seb szörnyen festett. A nadrág anyagja beleégett a húsába, és az egész feketén izzott.
- Elisabeth! Úristen, jól vagy?! – "A sebet azonnal el kell látni, de előtte, ha nem tudom megölni ezt a szerencsétlent, én nem tudom mit csinálok."– Mit műveltél vele?!
- Ohh… na mindegy, így is jó lesz. Akkor max csak a hulláját adom át. – Kész, ennyi volt, itt pattant bennem valami, és mielőtt megfordult volna nekirontottam. Ám hirtelen egyenesen a szemembe nézett, kis híján átfúrt a tekintete.
- Mi… a… fenét… műveltél… velem! – Sziszegtem.
- Mostmár elegem van belőled, nem akartalak megölni, de ha ennyire akarod! – Arca megfagyott egy pillanatra, pupillája összeszűkült, és kezét Alex arcára simította. – Alexander… hogy megnőttél. És milyen jóképű lettél.
- Úr… nőm?! – A pánik erősödött, és a félelem jeges zuhanyként járta át a testem. –„Nem… ez nem lehet ő! Ilyen varázslat nem létezik!” – Ez minden képzeletemet felülmúlta.
A tüdőm levegőért könyörgött, lassan a fulladás szélén álltam, olyan erősen szor
- Ahogy mondod Alexander Saftern, vagy inkább Alexander Firefiend? – Megállt egy pillanatra az idő. Az a név…
És végre elengedett, megkönnyebbülten szívtam be a friss, erdei levegőt. Alig rogytam térdre, egy tökéletes mozdulat keretében, mintha vagy ezredjére csinálná, a fejemre helyezte a kezét, pont úgy, ahogy több évvel ezelőtt az idegennél. Rettegtem... életemben talán először igenis rettegtem.
Elisabeth eddig csak figyelte az eseményeket, lassan elindult felénk. Arca meggyötört, és könnyáztatott volt:
- Mi történt veled Kate? Miről beszélsz? – Kínjában már mosolyogva sírt. Legszívesebben odarohantam volna, és átöleltem volna. Nem bírom tovább nézni, ahogy szenved.
- Felesleges bármit is elmagyaráznom, hiszen nemsokára a Rothadás lassan elterjed a testeden, és meghalsz, ahogy a kis barátnőd is. – Gúnyosan nevetett. Ha tudtam volna mozogni, nem érdekelt volna, hogy Elisabeth barátnője, gyomron vágtam volna. – De előtte tegyük ártalmatlanná a hős lovagot. – Felém nézett, és abban a pillanatban, éreztem, ahogy a sötétség átjárt.
Ez a kínzó gyötrelem... nem hittem volna, hogy lehet-e ennél rosszabb. Ordítottam, de nem engedett el. Éreztem, hogy az arcomon végigfolyik valami. És a következő, amire emlékszem, csak annyi volt, hogy Elisabeth felől hatalmas fény támadt, azután pedig csak a megkönnyebbülés maradt. Nyugalom, és békesség.
~~~
Én és a lustaság egy fogalom vagyunk...
Egyszóval: elnézést kérek, a táboridőszakban (segítő vagyok egy sporttáborban) egyszerűen lelkierőm nincs, nemhogy ihletem. :(
~~~
Ha tetszett: vote/komment ;)