Az alvilág Hercegnője

[25.rész]- Nem várt helyzet

Lisa szemszöge:

Elpirult. Szó szerint, határozottan elpirult zavarában. Olyan... aranyos volt. (Bármilyen nehéz is ezt bevallanom, van valami különleges ebben a srácban.)
Fura... megint nyugodtabb voltam, és a haragom is eltűnt. Érdekes ez a hirtelen hangulatváltozás. Tényleg olyan érzés, mintha egy óriáskereken, vagy hullámvasúton lennék.
Lassan felé fordítottam a fejem:
-Szeretném, hogyha a becenevemen szólítanál továbbra is. – Bátorítani akartam, de számára inkább parancsnak hangzott. – Persze, csak ha te is akarod. – "Most jól összezavartam, eleve nagyon nyomasztja valami, erre én ráteszek egy lapáttal."
- Lis... lis... – Habozott egy kicsit. - Bocsánat azt hiszem nem fog menni. – „És, teljesen elrontottam, ennyit a kibékülésről!” – És az előbbikért is bocsánatot kérek. Mindenért, kérlek, bármit megteszek érted. – Féltérdre ereszkedett, mint egy lovag, amivel most ő hozott zavarba. A földet bámulta.
- Alex?! Nemkell ilyen komolyan venned! – Kínosan nevetgéltem, de nem reagált rá semmit. Letérdeltem elé, és megérintettem az arcát. Más volt, de nem állt varázslat alatt, vagy bármi ilyesmi. Ő volt az, és önszántából tett mindent.
- Csak mondja... mond, hogy mit tegyek, és...
- Jól hallottam, magázni akartál? És mi ez a hangnem? Alex?!?! Ez nem te vagy! – Már a vállát rángattam kétségbeesettségemben. Azt hittem viccel, de a tekintete komoly maradt.
- Én vagyok az Hercegnő. – Nem az a kedves hercegnő volt ez, amit becézésre szoktak használni, ez színtiszta, hideg „megszólítás” volt. – Várok a parancsodra.
- Akkor kösd fel magad! – Nem túl kedves, de viccnek szántam, hátha visszatér a régi énje. Meghűlt bennem a vér, amikor halál komolyan elkezdte keresni a szemével azt a bizonyos kötelet. - Istenem Alex! Csak hülyéskedtem! Mi a fenét művelsz!? Mondj már valamit!!!
- Elisabeth Hercegnő... Az ok, amiért így viselkedem, az nem más, mint a saját érzéseim. – Megdermedtem. „Jól hallottam amit mondott?” – De ne foglalkozzon vele.
Tenyerem még mindig az arcát fogta. Közelebb hajoltam hozzá, olyan közel, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Pupillája kitágult, mélybarna, de néhol vörösebb árnyalatú írisze meglepetten csillogott, de arca érzelemmentes maradt. A szeme volt az egyetlen, ami mindent elárult.
Hogy megálltam volna, vagy eleve nem is gondoltam többre, abban nem voltam biztos. Elvesztem a szemeiben, mintha végtelenségbe meredtem volna.
-Az érzéseid? – Suttogtam. Elhúzódott, majd felállt. Nem válaszolt semmit, majd fölment az emeletre.
Én a konyha padlóján maradtam. Most értettem meg, hogy lehet, hogy évekig elzárkóztam a szerelem, és az összes ilyen érzés elől, de akkor is csak egy tinédzser lány maradok. Törékeny szívvel, és érzékeny lélekkel, mint mindenki más. Talán csak a „falamat” egy kicsit erősebbre építettem az átlagnál.
És így, majdnem 18 évesen, életemben először: összetörték a szívemet.
Igaz, félig az én hibámból, de... kit érdekel a de!? Megtörtént, és kész.
Már annyira fájt, hogy sírni se tudtam. Csak ültem a padlón, és néztem a lépcsőfokot, ahol nemrég még Alex állt. És ez volt az a pont, ahol rájöttem, hogy mit kell tennem, hogy végre véget vethessek mindenki szenvedésének. Vagyis... talán csak az enyémnek. Nem elég, hogy rájöttem, mennyire gyenge vagyok, (ezzel elvesztve az önbizalmam nagy részét), még a célom is önző: Megmenteni a húgomat, és a barátaimat.
„-Vajon mi lehet Johival? És Kate? A királynő mit tett velük? Ha bántja a húgomat, vagy bármelyiküket, azt nem fogja megúszni!”- Ezek a gondolatokra elfogott a méreg. Színtiszta, ölniképes harag, és még nem is túloztam. –„De... én semmit sem érek ellene. Egyedül. – Eszembe jutottak az erdőben történtek, a farkasokkal és az úgynevezett energiakitörésemmel. – Ha kontrollálni tudnám, talán fel tudnám venni a harcot egy darabig. Csak kitől kérjek segítséget?... Tara! Ő segíthet, mégha el is szöktem tőlük, meg fogja érteni. – Keserű érzéssel a gyomromban tápászkodtam fel (még mindig a padlón ültem), még mindig bántott, hogy szó nélkül otthagytam a kedves hölgyet.
Végignéztem magamon, az a többnapos ruhám volt rajtam, amit még a Johival közös utazásunkra vettem fel. A pulcsimat valahol el is hagytam.
Fölmentem, hogy rendbe szedjem magam. A szobámba belépve Alexet láttam, ahogy egy széken ülve próbál valamit kiszedni a démonból. Nem szóltam hozzájuk, csak odavetettem egy megvető pillantást a foglyunknak, majd kivettem gyorsan egy szintén fekete, egyszerű farmert és egy fekete pólót, egy kis felirattal a bal mellkasrésznél: I’m not gonna die! Tökéletes számomra, hisz nagy eséllyel úgyis meghalok. Ezután szó nélkül kiviharoztam, és berobogtam a fürdőszobába. Hajat is mostam, és jól rendbehoztam magam. Iszonyatosan jól esett megszabadulni az összes szutyoktól. Felvettem a tiszta ruhákat, felkötöttem a hajam lófarokba, majd lementem újra a konyhába. Kivettem az egyik konyhakést, amit még talán használhatni is tudnék, ha gond lenne, majd írtam egy kis cetlit Alexnek, ha érdekelné, hogy hova tűntem el:
Tarahoz mentem. Ne várj rám.
Ui.: Nem érdekel mit csinálsz a démonnal.
Hűvös, rövid és tömör volt. Nem érdekelt az se, hogyha nem tudja, hogy merre lakik Kate nagymamája.
Végül kiléptem az ajtón, egy kistáskával, amiben a késen kívül csak egy kulacs víz volt. Semmi több. Nem készültem semmi nagyobb dologra.

Tara házánál:
Kívülről csak egy, az átlagosnál nagyobb háznak tűnt. Amikor viszont közelebb értem, meleg szellő csapta meg az arcom. A délutáni hűvösödő levegő ellenére, ahogy mentem a ház felé, egyre jobban forrósodott a levegő. Rohanni kezdtem. Az ajtó nem nyílt első próbálkozásra, többedjére, csak egy nagy rúgás után sikerült megmozdítanom. Egy centit se tágult még, mire a forróság még jobban felerősödött. És belül... minden égett. Megfagyva álltam, és néztem a kis résen keresztül a lángokban álló szobát. A következő pillanatban egy még nagyobb lökéssel kitártam az ajtót és berohantam. Nem törődve a tűzzel, a leomló mennyezettel.
-Tara! Taraaaa!!! – Próbáltam túlüvölteni a recsegést ropogást.
Már majdnem feladtam, mikor megláttam. A falnak dőlve feküdt, vérben úszva. Odarohantam, a táskám lecsúszott a vállamról, ahogy lerogytam mellé. Testét mindenhol sebek, és égés nyomok borították, és egy kisebb vértócsa volt alatta. A forróság már szinte elviselhetetlenné vált, és levegőt is alig kaptam. A pólómat az arcom elé húztam, hogy legalább egy kicsivel könnyebben lélegezzek.
-Tara!!! Tara kérlek ne halj meg! – Hangomra résnyire kinyitotta a szemét. Megpróbálta megmozdítani a fejét, hogy jobban lásson, de nem sikerült neki.
-Lisa... – Vért köhögött fel.
-Ne mondj semmit, ne erőltesd meg magad! Azonnal hívok segítséget... – Egy nagy fagerenda szakadt le mellénk néhány méterrel. Megborzongtam a gondolattól, hogy bármikor egy másik is ránk eshet.
-Ne... – Nyögte fájdalmasan, mire könnyek szöktek a szemembe. -Nekem már késő...
-Ne mond ilyet! Fel fogsz épülni! -Nagy erőfeszítéssel felemelte a kezét. Megsimította az arcom, majd a kezemre tette a sajátját, és beletett valamit.
-Ne félj.
Suttogta. A teste halványan fényleni kezdett, apró szemcsékké esett szét.
((*Mintha csak a Bosszúállók: Végtelen háborút néztem volna végig élőben.*-Elnézést a rajongóktól!!!))
-Ne... ne ne ne ne!!! – Kaptam felé a kezemmel, de már későn. Az apró szemcsék felfele szálltak, mígnem egy lyukon keresztül el nem tűntek a sötétedő égbolton. Görcsösen szorítottam a kapott tárgyat. Még egy... még egy ember, akit elvett tőlem. Ez már tényleg túl sok volt nekem. Arra gondoltam, hogy ennél lejjebb már nem lehet.
Távolabb óriási, szinte már robbanásnak mondható hangzavar zökkentett ki a transzból. Aztán egy fölöttem is. Odakaptam a fejem, és csak néztem, ahogy rám szakad a mennyezet.
****************************
Nos hát... úgy látszik mégsem csaptok le... huhhhh.
-Felszerelkeztem néhány résszel, szóval karácsonyig biztos, hogy 1-2hét/résszekkel biztos be fogjuk fejezni a sztorit... kb. még 10rész :(
!!!És igggen, az elejét újra írom (de akár az egészet is)!!!
(((Lehetséges új cím: Több, mint trónörökös -vagy hasonló.)))

Jó éjt!
Ha tetszett: vote/komment :)