Az alvilág Hercegnője

[24.rész]- Megragadva

„- Attól tartok már késő volt...”

-Istenem... – Tettem a kezem a szám elé, és átöleltem. Erősen szorítottam magamhoz, de ugyanakkor óvatosan is. Megnyugtató volt mindkettőnk számára. Erőt adott az utunk folytatásához.
- Igaz, elvette az erőm nagy részét, de nem az egészet. – Szorította össze az öklét. – Újra ki fogom nyitni a portált, bármibe is kerül.
- Köszönöm Alex... – A foglyunk gúnyos nevetése szakította félbe a beszélgetésünk.
- Milyen... kis... meghitt...
- Pofa be! – Szólt rá Alex. – Hát úgy látszik a nagy száját nem sikerült lepecsételni. De mi legyen vele?
- A legjobb lenne, ha elvinnénk valami biztos helyre. De gondolom nincsenek démonspecialisták a Földön. Vagy talán csak nemtudunk róluk.
- Nem hinném, hogy lennének... de talán egy Látó segíthetne. – Mondta ki az egyetlen értelmes megoldást, hisz megölni nem akartuk.
- Kate nagyanyja Látó. – Nem nagyon szerettem volna visszamenni oda, miután csak úgy elszöktem, de nem volt más Látó, akit ismernék, és ne lenne eltűnve. – De várj... hol van Kate?
- Tőle kérdezd! – Nézett Nicholasra. Szemében a színtiszta gyűlölet csillogott.
- Mit tettél vele!? – Fúrtam a tekintetem az övébe.
- Most már mindegy neki. Úgyis meghal. – Szemtelenül állta a nézésem. Kezem összeszorult, és lekevertem egy jó nagyot neki.
A pecsét miatt mozogni nem nagyon tudott, a feje viszont félrefordul, és mikor visszanézett, nem láttam mást, mint azt a démoni tekintetet, amely már két szerettemet is elvette tőlem. Még jobban felhúzott ezzel. Behúztam még egyet, és még egyet. Minden porcikám felforrósodott, és a szemem izzani kezdett, egyre erősebbeket ütöttem. Nagy eséllyel elveszthettem az önuralmam, mert kb a hatodik ütésnél egy kéz fogta meg az újra lecsapni készülő öklömet. Az érintéstől szinte azonnal lehűltem, és a fénylés is abbamaradt.
-Elisabeth! Elég lesz. – Újra visszatértem a valóvilágba. Megdöbbenve néztem Nicholas véres orrát, feldagadt arcát.
- Hm... – Ennyit bírtam csak kinyögni. Eleresztette a kezem, ami egyből a testem mellé esett. – Ühüm... – Ismételtem magam.
- Na gyere... menjünk kicsit kijjebb. – Kimentünk a folyosóra, és résnyire behajtottuk az ajtót. Én a falnak dőlve átkaroltam magam, és próbáltam nem elsírni magam. – Kérlek, próbáld meg megőrizni a nyugalmad, nem megyünk semmire, ha halálra vered. – Igaza volt. Én mégis úgy reagáltam rá, mintha valami bántót mondott volna.
- Még te beszélsz?! Te talán nem hagytad, hogy elvigyék Katet? – Alex keze össze szorult. – Talán nem te hoztál ide engem, ennek a démonnak a csapdájába? – Nem, nem akartam ezt mondani. Nem akartam bántani, hisz, minden tőle telhetőt megtett, főleg, hogy ide hozott, ami normál esetben a leglogikusabb biztonságos hely lenne. Ő nem tudhatott erről.
- Elisa... – A földet nézte... áradt belőle a fájdalom, és a bűntudat.
- Ne feleselj! – Ez a hang... ez nem én vagyok. – Ne feledd ki vagyok! – És lerohantam a földszintre, túl könnyen húztam fel magam már másodszorra, ami megijesztett. Leültem a konyhapult mellé, fejemet a karomba temetve. Könnyek szöktek a szemembe. Reménytelennek éreztem a helyzetet, és magamat is.

Írói szemszög: (csak próbának)

Az elkeseredett fiú még percekig állt ott, ahol volt. Maga elé meredt.
„- Az én hibám... ahelyett, hogy megvédtem volna, bajba kevertem... és most... már kezdtem elfelejteni, hogy ki is ő... a Hercegnő, a leendő Trónörökös... és én majdnem megöltem. Ki vagyok én egyáltalán?! Egy senki! Hisz még azt se tudom ki vagyok. Nem érdemlem meg azt se, hogy rá nézhessek.” – Nagyot sóhajtott, hogy lenyomja a torkában a gombócot. Felemelte a tenyerét. A szomorúság lassan átváltott dühbe. Mérges volt a démonra; az Úrnőre; az egész istenverte Alvilágra; de legfőképp magára.
Egy hirtelen mozdulattal, teljes erőből behúzott egyet a falnak, aztán még egyet. Homlokát nekitámasztotta a falnak. Fáradt volt, egy pillanatra még a régi életét is jobban elviselte volna, mint a mostani helyzetet, de nem tehette, hisz ott volt Elisabeth. Kötelessége volt megvédenie.

Alex szemszöge:

Megdermedve meredtem a sebes kezemre. Vérzett, de nem volt nagy a horzsolás.
-Jobb lenne, ha lemondanál róla. – Hallatszott ki a hang a szobából. – Sokkal könnyebb lenne a régi életedhez visszatérned, és hagyni őt menni a feje után. – Mintha csak a fejembe látott volna.
- Nem értesz te semmit. Te csak egy elcseszett démon vagy, aki a rossz oldalon áll. – Nézek rá mereven.
- Tudod, te se tudhatsz mindent. – Dönti hátra fáradtan a fejét. – Én sem önszántamból lettem ez. Én is hasonló voltam, mint te, mielőtt azt tettem volna. Nem emlékszel?– Még mindig nehezteltem rá, de valahol sajnáltam is. Tényleg nem az ő döntése volt, hogy az Úrnőt szolgálja. – A fajtánk árván nő fel, nincs senkink, így senkinek se hiányzunk, aztán olyanokká válunk, amikké a legkevésbé se akartunk volna, és csak a társainkra számíthatunk. – Megtartottam a hűvösségem.
- Keveseket érdekel a magánéleted, és, csak hogy tudd, én nem tartozom közétek. – Vetettem oda félvállról. -
- Akkor döntsd el végre, hogy mit akarsz! – Néz rám unottan. A sebei már gyógyulni kezdtek a démonereje miatt. – Ha meg akarod védeni, el kell fogadnod a hibáidat, és tenni érte, hogy jobb legyél. Te se lehetsz tökéletes. – Most nem volt félelmetes... ahogy fogságba kerül, és kap néhányat, már ne. akkora a szája.
Nagyot nevettem magamon... egy démon félszerzet oktat ki, hogy fogadjam el önmagam, miközben azt se tudom, hogy mit kéne elfogadnom...
-Tudod mit? Fogd be a szád, és ne játssz itt nekem pszcihológust... – Rácsuktam az ajtót, nem féltem, hogy elszökik. A pecsét egyszerű, de egy erős varázslat.
Erőt vettem magamon, és elindultam lefelé. Lassan lépkedtem, hogy ne hallja meg, de nem volt szerencsém.
Lassan felém pillantott, mire megtorpantam az utolsó fokon.
-Elisabeth? – Szinte azonnal elfordította az arcát. – Izé...
-Tudod… - Nem nézett újra felém. – Belefáradtam már ebbe. Ahogy megteszek egy lépést előre, jönnie kell valaminek, és én nyolcat csúszok hátra, bármennyire is próbálom tartani magam. Nem megy. – Nem hittem a fülemnek. Ő, aki mindig is makacsul ellenszegült a viharnak, nem engedve a tomboló hurrikánnak, most mégis enged a természet akaratának. – Nem hiszem el! Nem lehetne egyszerűen csak vége?! Lassan nem ismerek önmagamra! – Nem… ez a fa nemcsak meghajolt a szélben, ez egyenesen ketté is tört.
Könnyek szöktek a szemébe. Ezt anélkül is tudtam, hogy láttam volna az arcát. A hangja mindent elárult. Sérült kezem akaratlanul mozdult. Finoman átöleltem. Lehet, hogy királyi sarj, de akkor is csak egy összezavart, meggyötört lány.
Meglepődve nézte a sérülést.
-A kezed?...
-Hagyd, semmiség. – Nyugtattam meg. – Inkább mondd, van valami ötleted? Vagy bármi, amivel lehetne valamit kezdeni? – Lassan felém fordult, aztán egyenesen a szemembe nézett. Komoly tekintete egy pillanatra megijesztett.
-Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi olyat, amit nem kéne! – Nem értettem, hogy mit akar, de féltem. Féltem, hogy milyen őrültségre készül.
- Lisa?! Mire célzol ezzel?!?!
Elmosolyodott, és talán még egy kicsit nevetett is, de nem voltam benne biztos, mert arcát a karjaiba rejtette.
- Mi az? -  Próbáltam megérteni, hogy mit akar. Ugyanakkor az érzelmei hirtelen váltakozása nagyon nem tetszett.
- Most először szólítottál a becenevemen... – Meglepődtem.
„- Igaza volt, tényleg kezdtem elfelejteni, vagyis inkább megszokni, hogy ki is ő. Néha sokkal többnek éreztem őt, mint a leendő királynő.”- És ekkor megértettem: Valami olyasmibe rohanok bele vakon, amiből csak katasztrófa sülhet ki...

Ha tetszett: vote/komment ;)