Az alvilág Hercegnője

[17. rész] - Egy falu?! (Avagy, Johanna múltja)

Zuhanás... és csak zuhanás...

...és puffanás.

- Áú! Ez nem volt kellemes. – Fogtam a fejem.

- Miért, mire számítottál? Rózsaszín selyemcsúszdára unikornisokkal? – Elfordította a fejét, de a hangjából kivettem, hogy bántja valami.

Feltápászkodtam.

- Johi,... ha tettem valamit,... bocsánatot kérek.... – Megérintettem a vállát, de elhúzta azt. – Kérlek... Mond el... Mi bánt?

- Csak... csak... - remegni kezdett, mire arra következtettem, hogy sír, így odamentem és átöleltem, amit már engedte, hogy megtegyem.

- Semmi baj... nem baj, ha nem mondod el. – Még sose láttam sírni úgy igazán.

- Nem, elmondom. – Nyelt egyet, aztán sóhajtott egy mélyet, ezzel az összes bánatát kiengedve. Már csak a csillogó szeme emlékeztetett rá, hogy az előbb még sírt. – Tudod, a szüleim... - A számhoz kaptam a kezem. Tudtam, hogy Johi szülei már régóta rejtélyesen eltűntek, és ő a nagyszüleinél lakik, de nem gondoltam volna, hogy nekik is volt valami köze ehhez a világhoz. – Ugye volt az a merénylet... az én szüleim, pedig ezt a kaput védték... azt nem tudom, hogy mi történt velük, de a lényeg az, hogy eltűntek... - Szája megremegett, de uralkodott magán, és folytatta. – Sokan azt mondják, hogy meghaltak, míg mások, hogy elkapták őket a vérfarkasok..., de a lényeg ugyan az mindkettőnél.

- Farkasok?! Csak nem? – Valami nagyon rossz dolog jutott eszembe.

- De igen. A merénylők, és azok, akikkel találkoztál az erdőben. – Mondta ki, mintha csak olvasott volna a gondolatomban. – De mielőtt még nagyon belemerülnénk, jobb, ha elindulunk.

„- Hogy lehet, hogy ilyen könnyen túl tud ezen lépni? Még ha régen is történt?" – Magam elé meredve gondolkoztam.

- Nem jössz? – Fogta meg a kezem, és húzni kezdett.

Kizökkentem a gondolataimból, és hagytam, hogy Johi húzzon. Még mindig nehezen hittem el, hogy ő egy félszerzet, vagy mi.

Még csak most néztem körbe igazán. Az erdő ugyanúgy nézett ki, mint a Földön, a fák zöldessárga lombjai, a földben eltűnő gyökerek, még a kapu is, csak egy dologban különböztek: A föld... Vöröses színű. Kemény és száraz felületén egyetlenegy fűszál sem nőtt, meglepetésemre a fák mégis megéltek ezen a talajon. De a legrosszabb, hogy a föld ontotta magából a meleget. A pulcsit, ami eddig rajtam volt, a derekamra kötöttem, és így mentünk tovább.

Kiértünk az erdő szélére, ahol megálltunk.

- Maradj itt, így túl feltűnő vagy. Mindjárt hozok valamit. – Nézett rám komolyan Johi. Aztán elfutott.

Utánanéztem, de csak a pusztaságot láttam a végtelenségig, kopár, napsütötte hely, mint egy repedezett sivatag. Várjunk csak, ott van valami a láthatáron:

- Egy, ... egy falu? – Néztem nagyot. Nem hittem a szememnek, ezen a kopár vidéken élnek emberek?

Úgy 5-10 perc múlva megjelent Johi.

- Na, ezt vedd fel, és viselkedj természetesen, ne nézelődj sokat, és legfőképp NE szólíts meg senkit! – Az utolsó részt a mondatnak nagyon kihangsúlyozta, kicsit már fura is volt tőle ez a hangnem.

Felvettem a csuklyás köpenyt, amit adott, és elindultunk a falu felé. Közben Johi elmondta 5-ször, hogy mit fogunk csinálni:

A lényeg, hogy bemegyünk, néhány „bizalmas emberrel" beszélünk, én meg sem mukkanok addig, majd megközelítjük a palotát, ami számomra meglepő, hogy egy ilyen helyen egy egész palota állna.

Miközben mentünk, végigmértem Johit. Amióta kiderült az igazság, és egyben, hogy micsoda is ő, teljesen megváltozott. A vagány, vicces, laza lányból, egy feszült, gondterhelt lény lett, ami alig hasonlít az én Johimra. Szemében ott csillog az aggodalom, de legfőképp az elszántság. Megkomolyodott, az egyértelmű, de van benne valami más, valami mélyen, amit én nem érthetek, és amit eddig nem láttam benne.

A táj kezdett megváltozni, száraz fűcsomók jelentek meg, néhány cserjével. Egyre több.

Nemsokára megérkeztünk a falu első házaihoz.

- Húzd fel a csuklyát, és lehetőleg bírd ki a meleget. – Súgta nekem Johi. Nem tudom, hogy miért suttogott, hisz senki sincs errefelé.

Elszólhattam magamat, mert mint egy varázsütésre, egyre több ember jelent meg, egyszerű parasztos öltözékben. A kis házakat nagyobb házak váltották föl, kisboltok, kocsmák, meg minden ilyesmi.

Az emberek, akik mellett elmentünk, ránk néztek, néhányan felénk is fordultak. Kínosan éreztem magam, és nagyon ideges voltam.

- Miért bámulnak? – Húztam meg óvatosan Johi ruhájának az ujját. – És kik ezek?

- Ezek olyan emberek, akik meghaltak, de valami miatt, pl. befejezetlen cél, vagy egyszerűen túl fiatalok voltak. Itt felnőhetnek, befejezhetik a dolgaikat, teljes életet élve, majd elfelejtenek mindent, és újjá születnek. És hogy miért bámulnak? Mert valamennyire érzik a különleges aurádat. Nem tudják, mit is az, csak érzik. A királyi vérből vagy, így különleges, erős kisugárzásod van. – Magyarázta meg. – De most egy kicsit maradj csöndbe, megérkeztünk az első állomáshoz.

Egy piacnak kinéző téren álltunk, tele emberekkel. Johi az egyik pultossal beszélt, addig én kicsit távolabb álltam, és óvatosan körülnéztem.

Poros utcácskák, maszatos emberek, gyerekek (meglepően sok gyerek).

Ahhoz képest, hogy kinézetre falunak tűnik, a nagysága, és a lakossága igen nagy, csak úgy pezseg az "élet".

Néhány ember furcsán méregetett engem, de nem különösebben éreztem magam veszélyben, inkább kényelmetlenül.

Egy idősebb ember nem feltűnően, de észrevehetően felém kezdett sétálni. Pont ekkor végzett Johi is. Odafordult hozzám.

- Kész vagyok, mehetünk? – Kérdezte, még az eddiginél is komolyabban.

Ekkor viszont megszólított minket az idegen:

- Elnézést kérek, de te nem a... - Ekkor azonban Johi elém ugrott, kezével hátrébb lökve.

- Nem, ő semmi sem. – Megfordult, szemében félelem tükröződött. – Menj!

Engedelmeskedtem. Óvatosan, de gyorsan elindultam az egyik irányba. Johi mellém szegődött, megfogta a kezem, és még gyorsabban húzni kezdett. Az embereket fürgén kerülgette, alig ment neki valakinek.

- El kell tűnnöd. Mutatok egy biztonságos helyet, ott maradsz, míg én befejezem a dolgunkat. – Hadarta.

- De miért... miért vagy ennyire ideges? - Nem értettem ezt a nagy felhajtást.

- Csak csináld!!! - Mostmár biztos, hogy ez nem az a lány, akit megismertem.

Az egyik sarkon nagy sebességgel befordultunk, amire lecsúszott a csuklyám. Viszont valami, vagyis valaki megakadt a szememben. Ezer közül is felismertem volna. Rozsdabarna haj, és azok a gyönyörű vörösesbarna szemek.

Tekintetünk összeakadt, mindkettőnkön nagy meglepetés tükröződött. Felismertük egymást, de csak egy pillanatra láthattam, aztán Johi továbbhúzott az árnyékos mellékutcácskán.

Kétségkívül ő volt az. Az idegen megmentőm...

Újra itt vagyooook!!! Huh, nem gondoltam volna, hogy egy fél nyári szünetet képes vagyok késni... főleg, hogy a leendő középiskolám kevés időt fog hagyni az írásra. :( De mindent beleadok!

Ha tetszett: vote/komment :)