Az alvilág Hercegnője

[18.rész]- Az alvilág szépsége

Az előző rész tartalmából:
„– Kérlek… Mond el… Mi bánt?”
…
„- Tudod, a szüleim…”
…
„- Egy, … egy falu?”
…
„- Miért bámulnak?”
…
„- Mert valamennyire érzik a különleges aurádat.
…
„- Elnézést kérek, de te nem a… - Ekkor azonban Johi elém ugrott, kezével hátrébb lökve.
- Nem, ő semmi sem. – Megfordult, szemében félelem tükröződött. – Menj!”
…
„Az egyik sarkon nagy sebességgel befordultunk, amire lecsúszott a csuklyám. Viszont valami, vagyis valaki megakadt a szememben.”
…
„Az idegen megmentőm…”

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
És most:
Az idegen szemszöge:
Vásárlás közben sok minden megtörténhet. De, hogy pont őt lássam meg… Ennek mekkora az esélye?! Az aurája olyan erős volt, hogy kénytelen voltam abba az irányba nézni, és akkor… ott volt ő… Az az egy pillanat, ahogy egymás szemébe nézünk. Az arcán meglepetés, és érzelmek halmai volt látható. Olyan… gyönyörű.
A következő pillanatban már el is tűntek.
„- Meg kell találnom, és figyelmeztetnem, neki nem szabadna ide jönnie. - Gondoltam kétségbeesetten. – De előbb még végeznem kell a munkámmal.
A tény, hogy itt van a hercegnő, olyan érzelmekkel töltött el, amiket még sohase éreztem, de csak egy dolog járt a fejemben:
Vagy visszajuttatni a földre, vagy megvédeni… Mindenáron!
Lisa szemszöge:
Leblokkoltam… Most nyugodtan nézhettek hülyének, de ki nem lepődik meg, ha egy számára fontos embert, (főleg, hogy azt hitte róla, hogy soha többé nem látja már), egyszer csak ott terem, alig 3-4 méterre tőle?
Johi semmit sem vett észre a jelenetből, csak húzott tovább, a mostmár szinte néptelen utcácskán.
Még vagy öt percig gyalogolhattunk, amikor meg kellett, hogy álljak.
- Johi… - Magam elé meredve motyogtam. – Johi!
- Na, mi az? – Végre megállt, és kérdőn hátranézett.
- Öhm… Semmi… - Jobbnak láttam nem szólni erről, mert a végén még valakit belesodrok, valami nagy veszélybe.
- Akkor indulás tovább. – Biccentett a fejével morcosan. – Mindjárt ott vagyunk.
Elértük a falu határát, de mi tovább mentünk. Egy kis patak csillant meg nem túl messze, arra tartottunk. Mikor elértük, a víz folyásával párhuzamosan haladtunk tovább. A patak vize kristálytiszta, a környékén a fű kis híján már zöld, és egy-két fa is felbukkant. Annyira lefoglalt a táj nézegetése, hogy nekimentem Johinak, amikor megálltunk.
- Itt vagyunk. – Nézett hátra rám.
Egy nem túl dús erdő szélén álltunk. A patak tovább folyt, utat törve magának az aljnövényzet közt. Jobb és bal irányban szinte a végtelenségig elhúzódott. Egy bökkenő volt csak az egészben:
Az egész facsoport nem volt több 40méter széles, ha jól ráhajolunk a patak fölé, láthatjuk az erdő végét. És ahol az erdő véget ér, ott a patak is eltűnik, és a talaj is.
Akkor tudatosult bennem, hogy egy óriási szakadék szélén vagyunk.
- Mi a…? Ez meg hogy? – De tényleg, ezt hogyan? Nem hittem a szememnek.
- Gyere, ennél még lesz jobb is. – Húzott tovább Johi.
Átvágtunk az erdőn, és a szikla szélén megálltunk. Ami ott volt, azt nem lehet leírni szavakkal. A kis patak vízeséskén zuhant a mélybe, ahol a többi kisebb vízeséssel egybeolvadva, egy nagy folyót alkotott. A szédítő mélység alján dús zöld növényzet burjánzott, és ami a legcsodálatosabb, az az óriási palota a folyó szélén. Nem giccses, nem is túl egyszerű, a vörös, és sárga minden árnyalatában pompázott. A színek olyan hatást keltettek, mintha a palota lángolna. Az egész kanyon teljesen elütött a környezetétől, az a rengeteg növény, és a benne zajló élet, teljesen más volt, mint a kopár élettelen pusztaság, ami a hátunk mögött néhány méterre volt.
- Ez egyszerűen… csodálatos! – Visítok. – Ilyen szépet még nem láttam. – Egy könnycsepp gördült le az arcomon. – Olyan ismerős ez e hely, mintha már jártam volna itt.
- Igen, ez a te… otthonod. – Mosolyogva nézett rám, és átölelt. – Na, Mi a baj?
Zokogtam, bőgtem a szépségtől, attól a gondolattól, hogy ez az én otthonom, attól, hogy ettől a helytől szakítottak el még akkor, amikor kicsi voltam, sírtam minden miatt.
- Sssss… Semmi baj, minden rendben lesz. – Johi hangja megnyugtató volt. Letöröltem a könnyeim, és rá néztem.
- Mentsük meg a testvéremet. – Szipogtam.
- Rendben. – Az a mosoly az arcán ugyanaz a mosoly volt, mint az én igazi Johimé, az a régi, füligérő mosoly. – Akkor minden oké?
Bólintottam.
- Akkor én megyek, befejezem a dolgunkat, és azonnal jövök. – Bátorítóan megveregette a vállamat, és megint elszaladt, újra itt hagyott, de most nem éreztem félelmet, vagy dühöt miatta. Most úgy hagyott itt, hogy kibékültünk igazán.

Sokáig üldögéltem a szikla szélén, nem féltem a mélységtől, mert tudtam, hogy ez az én világom, az én szülőhazám. Gondolataim azon jártak, hogy mi is történhetett velem, mi vezetett el idáig, és még számos dolgon. Boldognak éreztem magam, mindaddig, míg eszembe nem jutott az a fiú. Megint kérdések kezdtek el cikázni a fejemben. „Ki lehet ő, miért van itt, és miért érzek körülötte valami furát?” Igen, minden egyes alkalmommal, amikor találkoztunk, éreztem körülötte valami rendelleneset, nem biztos, hogy tőle jött, de az a lényeg, hogy felőle éreztem valamit.
Gondolataimból egy hang zökkentett ki, pontosabban egy reccsenés a hátam mögül.
Amint meghallottam, azt hittem, Johi az, de aztán az illető megszólalt:
- Hahó, van ott valaki? – Hangja nem volt ismerős, és nem hangzott veszélyesnek, én mégis összerezzentem. – Hahó!
Első gondolatra elbújtam a legközelebbi szikla mögé, és vártam. Óvatosan kilestem, és legnagyobb meglepetésemre a megmentőm lépett ki az erdő közül.
- Hercegnő? – Nézett körbe.
„- Szóval tudja, de honnan? Mit tegyek?- Kétségbeesetten még jobban összehúzom magam, és várom azt, aminek jönnie kell. – Bárcsak láthatatlan lennék, bárcsak valahogy eltűnnék innen.”
A fiú a szikla felé fordult, és elindult felé. Éreztem, hogy egy kéz megfogja fölöttem a kő tetejét.
„- Jöjjön, aminek jönnie kell.” – Szorítottam össze a fogam.

Sziasztok! És jó reggelt!
Ez egy rövidebb rész lett (de legalább nem késett), de sajnos a kövi csak 2 hét múlva jön, mert elutazunk. :(

Ha tetszett: vote/komment ;)