Az alvilág Hercegnője

[13. rész] - Hát, mégis igaz?

(A sok késés matt itt a kövi rész...)

Az előző rész tartalmából:

„- Végre itt vagyunk."

(...)

„- Hova tűnt Johi?"

(...)

„- Ebből elég Johi. Ülj le szépen. Mond meg őszintén, mennyit ittál?"

(...)

„- Azonnal haza kell vinnünk!"

(...)

"Kishílyán megállt a szívem az ijedségtől, ugyanis Nina ablakából vöröses fény szűrődött ki, és egy árny mozgott odabenn.

"- Nina ilyenkor már nincs fent!" – Azonnal benyitottam, és szaladtam föl az emeletre. Az a rossz érzés a gyomromban, egyre csak nőtt."

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

És most:

Mindenre gondoltam a fölfele vezető úton, csak arra nem, ami ott fogadott.

Nicholas állt a szoba közepén, kezében tartva az eszméletlen húgomat. És Nico, nem hétköznapi ruhában volt, hanem valami fekete nadrágban, és bordó fölsőben, de nem ez a furcsa benne, hanem az, hogy az egész teste lángolt, nem beszélve az óriás denevérszárnyakról, és a kis ördögszarvakról, amik a koponyájából nőttek ki. A lélek is kiszállt belőlem a látványtól.

- Lisa?! – A bambulásból Nico hangja zökkentett ki. – B... Bocsáss meg. – Azzal nagy füstfelhő kezdett kerekedni körülötte.

- Nina! – Ordibáltam, mire a húgom mozgolódni kezdett, és kinyitotta a szemét, de csak egy pillanatra láthatott engem, és eltűntek.

Lerogytam a padlóra. Könnyek szöktek a szemembe, és teli torokból bömbölni kezdtem. Alig bírtam felfogni az esetet.

- Miééért?! ... Miééért?! – Nem bírtam lenyugodni. Lassan, hosszú idővel később mégis sikerült valahogy, nagy nehezen magamhoz tértem a kábulatból. Össze szedtem magam. – „A sírás nem segít semmin."

Oda kúsztam a telefonomhoz, és nem hogy a rendőrséget hívtam volna, inkább felhívtam Katet.

- Hm... Lisa? Mit akarsz? – Kate hangja eléggé rekedtes volt, biztos felkelthettem.

- Ka... Kate! Elrabolták Ninát, és méghozzá Nico volt az, de valami ördög jelmezben volt, de tökre igazinak tűnt, és teljesen kétségbe vagyok esve... - Nem bírtam tovább, kitört belőlem újra a sírás.

- Lisa, nyugodj meg, mindjárt megyek, Johi már úgyis meg lesz nélkülem. Emlékszel, amikor azt mondtuk a kórháznál, hogy meg kell beszélnünk valamit?

A nagy szipogás közben kinyögtem egy „ühümöt" mire folytatta.

- Oké, sietek, csak ne hívd a rendőrséget, és egyébként is az nem ördög, hanem démon volt. – A hangja kétségbeesetten csengett.

- Mi, ezt honnan tudod? – Nem hallgatott végig, mert letette a telefont.

Én is ledobtam az ágyra az enyémet, és teljesen összetörve összekuporodtam a földre. A gondolatok csak úgy kavarogtak bennem, a szívem zakatolt.

- Nem értem, mi történik velem? Mi ez az egész, valaki mondhatna valami konkrétat!?

Megint ordítani támadt kedvem, teli torokból, mint amikor az erdőben voltam. A kétségbeesett szomorúság eltűnt belőlem, a harag lángjai gyúltak a szívemben. Felkeltem, és odaléptem az ablakhoz, szemem előtt lebegett a kép, ahogy Nico, ölében a húgommal eltűnnek a füstfelhőben. Kitártam az ablakot, a friss levegő nagyon jól esett. Az kis mellékutcán senki sem járt. Nagy levegőt vettem, és majdnem ordítani kezdtem, amikor valaki megfogta a karomat, és hátrahúzott az ablakból.

- Lisa! Meg ne próbáld! – Kate ijedt arca, nagyon vészjósló volt. – Megbeszélünk mindent.

- N...Ne, h...hagyj békén, te nem értheted ezt! E...elrabolták a húgomat! – El akartam menni, de erősen megszorította a kezemet. Nem tudom, mi ütött belém.

- Gyere, elmegyünk valakihez, ott majd mindent megértesz. – Az ijedt tekintete, mostmár inkább komoly, de elsősorban nyugodt volt.

- Re... Rendben. – Az a tekintete, megijesztett, de beleegyeztem.

Fél óra gyaloglás után:

Egy kísérteties ház előtt álltunk meg.

- Hol vagyunk? – Kérdeztem.

- Mindjárt megtudod. – Kicsit mosolyogva válaszolt, amitől kirázott a hideg.

Beléptünk az óriási épületbe, ami belülről még hátborzongatóbb volt, régi bútorok, képek, pókháló... Egy nappali féleségben lehettünk, de csak néhány gyertya világította meg a helyiséget.

Odaléptünk egy kandallóhoz, amibe Kate beleszórt valamit, és meggyújtotta. Az egész szobában fényesség lett. Egy alak ült a kanapén.

- Mit szeretnétek virágszálaim? Óh... várj, már értem. Mindent elmagyarázok, de Kate, te nem tudtad volna megmondani neki? – Egy kedves női hang volt, és a tulajdonosa, se nézett ki másképp. Idősebb, de mégis fiatalos tekintetű hölgy.

(Én úgy tudnám elképzelni, mint a Star Trek-ből Giunan-t, már aki ismeri. :D)

- Hát, jobbnak láttam, hogyha eljön, és a saját szemével látja az igazat. – A hölgy mellé lépett, és rám nézett. – Lisa, ő itt a nagymamám, Lasairiona Tarian.

- Jaj, kincsem, hívjál csak Taranak. Na, viszont, kezdjük el a munkát, nem lesz könnyű, és kevés időnk van. – Tátott szájjal néztem a jelenetet.

- Nem értem..., miért mindenki ilyen titokzatos? – Tettem a kezemet a csípőmre. – Valaki mondjon már valami konkrétat!

- Rendben Lisa, elmondom konkrétan, hogy mi is történik veled. – Egy mély levegőt vett. – Te, aranyom az alvilág trónörököse vagy, és mivel közeledik a kiválasztásod időpontja, hirtelen energia kitöréseid vannak. A húgodat, meg azért rabolták el, mert csak így tudnak rávenni, hogy az alvilágba menj. És, mielőtt még megkérdeznéd, hogy nem vagyok-e őrült, nem, nem vagyok az.

- Mii... Ez... az nem lehet! – Dadogtam. A hirtelensok információt nem bírtam feldolgozni.

Hát egyenlőre ennyi, köszönöm megint a türelmetek, és egy hét múlva újra találkozunk.

Ha tetszett: vote/komment :)