Az alvilág Hercegnője

[15. rész] - Elfeledett emlékek

Reggel 6-óra körül:

Reggel kipihenten ébredtem. Az éjszaka folyamán feldolgoztam a tényeket, és elfogadtam, hogy az átlagos életem, ezentúl megváltozik.

„- De akkor is, ki hiszi el ezt az őrültséget?"

Vagy 10 percig az ágyon ültem, és csak bámultam ki a fejemből. Mikor kicsit magamhoz tértem, úgy döntöttem, rendbe hozom magam. Ugyanis, még mindig a tegnapi ruha volt rajtam, abban aludtam, mert a fáradság miatt, semmi kedvem se volt átöltözni, és egyáltalán mibe? Nincs is itt semmi ruhám. Na, viszont a sírástól elmosódott sminkem, és a kócos haj, azzal már kezdeni akarok valamit. Így hát, elindultam megkeresni Katet. Könnyű dolgom volt, mert, ahogy kiléptem a szobából, barátnőmbe ütköztem.

- Jó reggelt Lisa. – Köszönt Kate. Ő már hétköznapi ruhában volt, és a sminkje is le volt mosva.

- Jó reggelt. – Viszonoztam.

- Te jó ég, még mindig így nézel ki?! Gyere, megmutatom a fürdőszobát, és adok valami normális ruhát. – megfogta a kezem, és elkezdett húzni valamerre.

Egy kis séta után, megérkeztünk. Bementem a gyönyörűen kicsempézett, meglepően tiszta, és ízléses fürdőszobába.

- Fürödj le, és tedd rendbe magad. – Parancsolta, és elviharzott.

- Váó! – Körbenéztem, és már el is indultam a kád felé. Ledobtam a ruháimat, forró vizet engedtem, és megmártóztam. Életem egyik legkellemesebb élménye volt. Miután végeztem, rendbe hoztam magam, és végig néztem magamon. – Na, végre normálisan nézek ki.

Ekkor bekopogott Kate.

- Bejöhetek? – Majd bejött, és egy adag hétköznapi ruhát hozott be. Egy farmert, egy szürke pólót, és miegymást. – Ez a te méreted, vedd föl, és gyere.

- Mi ez a sietség? – Kérdeztem.

- Majd megérted, csak siess. – Kacsintott rám, és megint eltűnt.

5 perccel később, már lent ültünk a nappaliban egy kanapén.

- Jó reggelt édesem. – Mosolygott rám, Tara és elővett egy dobozt. – Ez a tied, de csak később nyisd ki! És most, kezdjük el. – Nézett Katere. – Készen vagy?

- Mire? Mit fogunk csinálni. – Kicsit furcsálltam ezt a hangnemet.

- Nem mi fogjuk csinálni, hanem csak te, mi csak besegítünk. – Becsukta a szemét, és Kate is követte a példáját. – Helyezkedj el kényelmesen. És csukd be a szemed. – Csináltam, amit mondott. – Koncentrálj a múltadra, elfeledett dolgokra, mélyen az emlékeid közt. – Koncentráltam, de nem történt semmi. – Meg akartam szólalni, de akkor valami fény gyúlt, egy villanás, és valami teljesen más helyen találtam magam. Tara hangját is csak messziről hallottam. – Keresd a kulcsot, találd meg azt, amit elfelejtettél. – A nagy fehérség, ami körül vett, semmit sem árult el, hogy merre kellene mennem. Végül elindultam az egyik irányba. A távolban észrevettem egy nagy faajtót. Rohanni kezdtem. Odaértem, de az ajtó le volt láncolva, nagy, vaskos láncszemek borították az ajtó minden pontját. Megfogtam az egyiket, és húzni kezdtem, próbáltam valahogy leszedni az ajtóról, de meg sem moccant. – Próbáld kinyitni! – Hallottam Tara hangját a távolból. Dörömbölni kezdtem, de semmi. Dühömben belerúgtam, és úgy látszik, ezt nem szerette, mert valami meglökött, és hátra taszított. A lökés miatt bevertem a fejem, és kizökkentem ebből a fura világból.

- Lisa! Nincs semmi bajod? – Kate rohant hozzám, egy pohár vízzel. – Tessék. Mit láttál?

- Nem tudom. Minden olyan fura volt. - Fogtam a fejem.

- Lisa. Az, amit láttál, az elfeledett emlékeid kapuja. Úgy látszik a varázslat, ami védi, sokkal erősebb, mint hittem. – Szólalt meg Tara kicsit feszülten.

- Mi van? Mostmár tényleg kezdem elveszíteni a fonalat! – Már megint valami misztikus dolog. – Mikor menthetem meg a húgomat? Nagyon aggódom érte.

- Holnap már akár el is indulhatsz, de jobb lenne még maradnod. – Szólt Kate.

„- Hát ez nem igaz. Nagyon aggódom a húgomért, ezek meg az emlékeimmel babrálnak." – Gondoltam.

- Most ne foglalkozz a húgoddal, sokkal fontosabb dolgunk van. – Tara felállt, és elindult az egyik folyosó felé. – Gyere, van valami, ami segíthet.

Követtem, de egy kicsit kételkedtem abban a dologban, ami elvileg segíthetne.

Befordultunk egy kanyarnál, és az első ajtón be is léptünk. Nem volt olyan nagy szoba, mint az eddigiek, tele volt mindenféle műszerrel, és üvegcsével, meg miegymással.

- Ez itt a labor. Ülj le oda. – Mutatott egy székre. Leültem, és egy kis matatás után egy könyvel a kezében, elém ült törökülésben Tara is. – Most koncentrálj, arra az ajtóra, és arra, ami mögötte van, de hagyd nyitva a szemed. – Azt tettem. Már lelki szemeim előtt volt az ajtó, amikor Tara valamit el kezdett mormolni, és az ajtó remegni kezdett. – Képzeld el, hogy kinyílik. – Tovább mormolta a szöveget. Én elképzeltem, és ekkor sötétség lett. Tara körül vörös csíkok fénylettek fel, ő pedig elkezdett lebegni. A szavakat, már szinte kiabálta, valami érthetetlen szöveg volt. – Ne ijedj meg, csak koncentrálj! – Kiabálta.

Az ajtóhoz léptem, és újra megfogtam az egyik láncszemet.

- Mond utánam: Égi Istenek! Alvilági démonok! Adjátok hatalmatokat! Az akadályt döntsétek le, az ismeretlent mutassátok meg! – Én is megismételtem, mire a kezem világítani kezdett, és a láncszemek szétpattantak.

És az ajtó kinyílt.

Olyan képek villantak be, amikről el se hittem, hogy léteznek, vagy csak az álmaimban láttam őket:

„- Egy kislány teszi meg első lépéseit, majd az anyja ölébe esik."

„- Anya és lánya sétálnak egy nagy, virágzó udvarban, és egy gyönyörű, fehér ruhás férfi száll le hozzájuk."

„- A kislány egy porig égett szobában gubbaszt, mire az anyja jön be a szobába. Arca rémült, és szomorú."

„- Az anya egy ágyon fekszik, az angyal, pedig a kezét fogja. Mind a ketten szomorúak, de az anya arcán mégis egy halvány mosoly látható."

A képek csak úgy özönlenek bele a fejembe, de egyszer csak abbamarad, és elsötétül minden.

Huh, már megint késtem, de kárpótlásul itt egy hosszabb rész.

A történet viszont csak most kezdődik!(Na igen, a 15. résznél... XD)

Ha tetszett: vote/komment! :)