Az alvilág Hercegnője

[7.rész]- Egy szikra a szívben

Még mindig az idegen szemszöge:

A csodálattól megbabonázva figyeltem a tüneményt. Miután a vérfarkasok eltűntek, leszállt a földre, és elindult felém. Kezét felemelte, támadásra készen. A szeme még mindig fehéren fénylett.

- Hé kislány! Figyelj! Már vége! Nyugodj le, én veled vagyok! Már vége, elég lesz! Oké!?!? – Hogy lekislányoztam egy kiválasztottat, az engem is meglepett, így viszont lazábbnak hallatszott a hangom. Jól tudtam, ha nem állítom le, mindent elpusztít. Ha elveszti az irányítást az ereje fölött, felemészti magát, de előtte még óriási területeket pusztítana el. A szavaimra letette a kezét, de nem mozdult. Arca nem árult el semmilyen érzelmet, a féktelen haragon kívül.

- Figyelj ide! Nyugalom,... vége. Ennyi elég lesz. – Mondtam nyugodtan. Lassan közeledtem, és közben folyamatosan nyugtattam. – Nézz rám! Oké. Semmi baj. Vége. – Már csak egy méter választott el a lánytól. Gyönyörű volt. Ahogy a teste izzott, ahogy a haja finoman lebegett, és ahogy áradt belőle az energia. Áhítattal bámultam. Végre megváltozott az arckifejezése, izmai ellazultak, és a szemhéját is lecsukta. A szavaimra, lerogyott a földre, és majdnem összeesett, de én elkaptam, és szorosan magamhoz öleltem, és végre visszaváltozott. A teste forró volt, és az arca lázban égett. Tudtam előre, hogy ebből baj lesz. Ha nem elég erős a szelleme, nem tudja majd kontrollálni az erejét.

Letettem a földre egy fa mellé és elmentem megkeresni a hátizsákomat, amit eldobtam, amikor nekirontottam a vérfarkasok vezérének. Visszaérve betakartam a pulcsijával, és egy ideig mellette ültem. Figyeltem, ahogy alszik. Mást is tettem volna érte, de ha okkal van a Földön, nem szabad maradandó nyomot hagynom magam után.

„- Ez a lány nagyon különleges. Hatalmas energia lakozik benne. – Szemügyre vettem közelről is. A sebei nem komolyak, de sokat szerzett, és mellette sok vért is vesztett. Nem vészes az állapota, de sokat kell pihennie, és egy ideig nagyon gyenge lesz. Ez az átváltozás nagyon kimeríthette. – Ránéztem gyönyörű szuszogó arcára, és valami nagyon fura dolgot éreztem, a gyomromban pillangók keltek szárnyra, és a szívem vadul kalapálni kezdett. – Nem azt nem szabad." – Nyomtam el az érzést, ahogy észbe kaptam, így csak végigsimítottam az arcán. A lány pedig az érintésre lágyan elmosolyodott, és kinyitotta a szemét.

Hunyorogva próbált végigpásztázni. Elsőre meghökkent kicsit, majd majdnem eldőlt, így megfogtam a vállát, és visszaállítottam ülő pózba. Kisöpörtem egy hajtincset az arcából, majd megsimogattam, és felálltam, hogy elmenjek.

Már éppen indultam, amikor nyöszörögni kezdett, így még utoljára visszanéztem. Megjelentek a nap első sugarai, ami azt jelentette, hogy sietnem kell. Így megfordultam, és sietve besétáltam az erdő sűrűjébe. A tisztás szélén viszont megálltam, valamiért nagyon nehezen szakadtam el attól a gyönyörű szempártól, attól a mosolytól.

- Vajon emlékezni fog rám? Még a nevét se tudom. – Elszorult a szívem a gondolattól, hogy nagy eséllyel nem találkozhatunk soha többet. – Mindenképp el kell felejtenem őt.

Lépteket hallottam, és néhány másodperc múlva egy szőke fiú lépett a tisztásra. Körbenézett, és ahogy észrevette a lányt, odarohant és átölelte. Óvatosan fölvette, és elviharzott a város felé.

Némán bámultam a jelenetet. – Szóval, ő lehet a barátja? – E szavak olyan fájdalommal jártak, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe. – Jobb lesz, ha megyek. – Búsan megfordultam, és elmentem. Megfogadtam, hogy erről nem beszélek senkinek az Alvilágban.

Düm! Düm! DÜÜÜM! (Micsoda "felfedezés" :D )

Na milyen lett? Újév alkalmából egy kicsit rövidebb rész, de hát ünnep van!!!

Úgyhogy élvezzétek ki az utolsó napokat a szünetből, és BÚÉK!!!!!!!!

Ha tetszett: vote/komment ;)