Fekete lótusz

10.fejezet

Egy újabb hétvége. Erik megint kirándulást szervezett, de most a belvárosba akart vinni. Mikor sétáltunk már automatikusan megfogta a kezemet, ami szokás szerint enyhe szívinfarktushoz vezetett. Így sétáltunk, beszélgetve amikor egy utálatos hang szólalt meg mögöttünk:
-Alex, te vagy az? Micsoda meglepetés buzikám. - mondta Kornél, volt osztálytársam, aki a legtöbbet piszkált. Na, meg akinek sok lila foltot is köszönhettem.
-Sziasztok.- köszöntem neki és a bandájának komoran. Majd elengedtem Erik kezét.
-Látom nem tanultad meg, hogy buzinak lenni nem jó. Pedig azt hiszem elég fájdalmas leckét adtunk. Ejnye-bejnye. - mondta ördögien mosolyogva. - Nem baj, van időnk még egy leckére. Csakhogy végre megtanuld, hogy a fiú-fiú párosítás nem éppen okés. De remélem mostmár meg tanulod. Fogjátok le őket! Jó erősen! - utasította az ölebeit, akik egyből ugrottak is. Mindketten próbáltuk lerázni magunkról őket, de túl erősek voltak.
- Legyenek szemben egymással! - adta ki a parancsot Kornél. Majd oda állt Erik elé, aki dühösen káromkodott. - Na szóval drága Alex. Te és a cuki kis barátod megtanuljátok, hogy mi a helyes. - majd gyomorszájon vágta Eriket.
-Mit csinálsz te állat?! Fejezd már be! - kiáltottam rá, majd próbáltam kiszabadítani magam az erős kezek közül, kevés sikerrel.
-Nyugi, csak megtanítom a leckét amit már jó ideje meg kellett volna tanulnod. - mondta, majd ököllel orrba vágta Eriket, aki szintén ki akarta szabadítani magát. Szemében az undor és a gyűlölet keveredett. Majd mikor rám nézett, szomorúság is csillant benne.
-Engedd el! Engem üss! Nekem akartad megtanítani a leckét, nem neki! Hagyd el menni szabadon! - üvöltöttem Kornélra. Erre megfordult, gonoszul elvigyorodott, majd azzal a lendülettel újabb csapást mért Erikre.
-Ne csináld, kérlek! - könyörögtem neki. -  Hagyd már szegényt nem csinált semmit! Nem látod, hogy már így is agyon verted? - kiabáltam neki dühösen. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Eriket bántotta, miattam. Egyszerre mart agyon a bűntudat és öntött el a féktelen düh. Soha, senki, nem bánthatja azt, akit szeretek. Nem szeretném a rémálmaimat élőben is átélni, pedig most olyan érzésem van, mintha ott lennék.
- Jaajj de cuki a kis hősszerelmes! Egyelek meg de édes vagy! Vajon ez a cukorbogyó is azt gondolja rólad? Rólad, aki miatt most elverik őt? De édes! Valószínűleg most nagyon gyűlöl téged. Ugye? - kérdezte Eriktől, akinek folyt a vér az orrából, a szája fel volt repedve, és összegörnyedt a fájdalomtól. A kérdés hallatán dühösen kapta fel a fejét.
- Csak téged gyűlöllek. Alexet nem. Őt sosem fogom. Akkor sem, ha péppé vertek! - mondta miközben szikrákat szórt a szeme. Ennek hallatán a szivem szakadt meg. Annyira aranyos és hihetetlenül jó, hogy azon kéne fáradoznom, hogy viszonozzam ezt a töménytelen jóságot. Erre miattam verik el.
- Hát jó. Akkor Alex, figyeld a műsort. - mondta Kornél, majd egyre vadabbul és vadabbul ütötte Eriket. A végén Eriket már nem is kellett tartani, eszméletlenül rogyott össze. Én vagdalóztam, hogy engedjenek már el és kiáltoztam. De a szorítások a kezemen nem gyengültek, a könnyeim viszont egyre jobban gyültek. Kornél belerúgott kettőt Erikbe, odajött hozzám, lekevert nekem is egyet, majd mint aki jól végezte a dolgát elindult, hívva maga után az ölebeit. Utánuk akartam szaladni, leütni mindegyiket. Ehelyett sírva rogytam le Erik mellé, aki nem volt eszméleténél. Felhívtam a mentőket, dadogva elmondtam mi történt, hol történt majd idegesen vártam, hogy megérkezzenek. Egyszercsak Erik magához tért, bár úgy tűnt nem teljesen.
-Erik, annyira sajnálom! Nem akartam. - ismételgettem egyfolytában. Annyira mart a bűntudat. Ott feküdt az ölemben és alig volt magánál, az én hibámból.
-Alex, n-nincs s-semmi baj. - mondta halkan, alig érthetően. Ettől csak jobban folytak a könnyeim. Erik kinyujtotta a kezét, letörölte a könnycseppeket.
- Dehogynincs baj. Már azzal, hogy belédzúgtam elkezdődött a baj.- keltem ki magamból és későn jöttem rá, hogy ezt nem kellett volna kimondani. - Sajnálom, nem akartam.
-Alex, hülye vagy. - közölte nehézkesen. Majd jobban elhelyezkedett a kezemben, élesen beszívva a levegőt a fájdalomtól. Majd lehunyta a szemét. Annyira közel volt hozzám. Óvatosan simítottam el az arcából a haját. Majd hirtelen, nem is tudom hogy, megcsókoltam. Ajkunk lassan ért össze, hihetetlen tűzijátékot okozva.  Majd meghallottam a mentőt, ijedten kaptam fel a fejem, majd hirtelen minden gyorsítva történt. Azt vettem észre, hogy a mentőben ülök, Erik kezét fogva. Majd őt elvitték megvizsgálni, én meg fel-alá járkáltam a váróban, plusz felhívtam anyut, hogy hol vagyunk, mi történt és, hogy értesítse Erik szüleit. Teljesen őszintén mondtam el neki a történteket, és mondtam neki, hogy ugyanazt mondja a szülőknek, én nem akarom elmondani nekik, hogy tulajdonképpen miattam verték meg a fiukat. Nemsokára meg is érkeztek Erik szülei. Halkan köszöntem nekik, félve attól, hogy mennyire mérgesek rám. Erik apja alig hogy megérkeztek elmondta, hogy egyáltalán nem dühösek, mert lehet, hogy az verte el Eriket, akit én ismerek, viszont én nem akartam. Így képtelenek dühösek lenni, főleg, hogy tudják Eriket sosem bántanám. És, hogy Erik sem fog haragudni, ebben biztosak. Ezzel oldották kicsit a bennem lévő feszültséget, viszont Erikről még mindig nem tudtunk semmit. Majd egy órát várakoztunk, amikor az orvos mondta, hogy nincs komolyabb baja, viszont megfigyelésre bent kell tartaniuk 24 órát. Megkönnyebbültem ennek hallatán, majd megkérdeztem, hogy bent lehet-e maradni vele éjszakára. Az orvos és a szülei sem találtak kifogást a dologban, így felhívtam anyát, hogy hozzon nekem pár cuccot, majd a szüleivel együtt mentem be Erikhez. Ébren volt és jobb állapotban, bár látszott rajta, hogy fáradt. Beszélgetett egy kicsit a szüleivel, akik egy idő után haza is mentek. Már nyitottam volna szóra a számat, amikor megállított.
-Alex, most még kérlek ne. Nem haragszom rád, nem is tudnék. Alapjáraton most még szeretném a fejemből kiverni a történteket, oké? - kérte fáradtan.
-Oké. - mondtam neki, majd egy széket vittem az ágya mellé. Meg akartam fogni a kezét, hogy érezze, hogy számíthat rám. Reménykedtem benne, hogy hirtelen gyogyító érintésem lett és, hogy segíthetek neki, mert látta, hogy fáj neki. Miattam. De nem mertem megérinteni. Féltem attól, hogy eltávolodik. És azt nem akartam. Meglepetésemre viszont ő fogta meg a kezem, amitől egy kicsit oldódott a feszültségem. Erik egy idő után elaludt, anya is meghozta a cuccaimat. Átbeszéltük a dolgokat, mondta, hogy beszélte Erik szüleivel, hogy feljelentik Kornélt, aminek hallatán jobban lettem, megérdemli azok után amiket tett.  Anya megölelt és elbúcsúzott. Én fáradtan dőltem Erik ágyára, egy ideig vizsgálva az arcát, majd engem is, ott ülve, utolért az álom.