Fekete lótusz

19. fejezet

Erik mellett ébredtem, teljesen belegabalyodva a takaróba, és enyhén fájó fejjel. Még mindig dühös voltam rá, és azt terveztem, hogy most már választás elé állítom. Szeretem, minden egyes hibájával együtt. A gödröcskés mosolyával és az aranyos nevetésével együtt. Viszont nem szabad így játszania. Megbocsátok mindent. De ez nagyon fájdalmas, nem akarom, hogy úgy legyen velem, hogy másra is szemet vet, és nem közömbös neki valaki más. Viszont elveszteni sem akarom. Ha nem engem választ vége az életemnek. Erik még békésen szuszogott, lassan csoszogva sétáltam a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Mikor végeztem Erik még aludt, így lementem csinálni valami reggelit. Vagy inkább ebédet. Összedobtam egy rántottát, és étvágy nélkül álltam neki, kattogva. Rossz érzésem van. Félek ettől az egésztől. Rámászott egy lányra a buliban és engem le se szart. És nagyon féltékeny lettem. Ezt tudja, bocsánatot kért. De ez nem elég. El kell döntenie. Nem szeretem, ha játszik. Imádom, tényleg. Viszont, ha simán így rá tapad valakire, akkor nem folytathatjuk. De mivel szeretem nem érdekelne. Mindent kibírok azért, hogy közel tudjam magamhoz. Nélküle nem bírnám ki. Mondjuk, amilyen szerencsétlen és félős vagyok, úgysem hozom fel a témát. Plusz nem vagyok felkészülve arra, ha esetleg nemmel válaszol. Ezen gondolkoztam, amikor megjelent, álmos fejjel, mosolyogva. Szorosan megölelt,  megcsókolt. És komótosan előszedte a saját reggelijéhez való anyagokat. Az agyam még kattogott, de kezdtek eltűnni a rossz gondolatok. Hisz itt vagyok, itt van velem, csak nem lesz baj. Sosem voltam ennyire biztos valamiben, hogy sikerül. Mosolyogva tanulmányoztam a vonásait. Sosem gondoltam, hogy valamit, valakit, ennyire szépnek fogok találni. És azt sem, hogy ilyen nyálas gondolataim lesznek valaki miatt. Egyszerűen főnyereménynek tartom. Nem tökéletes, senki sem az. Viszont ő az, aki a legnagyobb hibával is hibátlannak tűnne a szememben. Azt hiszem, ilyen ha valaki beleszeret valakibe... Mikor észrevette, hogy figyelem csak kérdőn nézett rám.
-Ne nézz rám így. - mondta.
-Hogy? - kérdeztem vissza, hiszen nem értettem.
-Hát így. - válaszolt. Nem kaptam konkrét választ, de kicsit zavarba jöttem, tekintve, hogyha ránéztem, valószínűleg csak annyi látszott a szememen, hogyan csillog, meg hogy mennyire oda vagyok érte. Fura. A világomnak egy külön része lett, a zakatoló gondolataim egy nagyon fontos töredéke. Ő lett az, aki vissza hozta az életembe a napsütést.  Egy fontos dolog, ami nélkül üresnek, és kifosztottnak érezném magam. És idáig eljutottunk a reggelizéstől. Olyan sokat tudok kattogni. Mint egy gép. Folyamatosan robotol az agyam, random képkockákat, hangokat és emlékeket feldobva. Figyeltem, ahogy rugalmas léptekkel indul elmosni a tálját. Nem, nem vagyok az a típus, aki nagyon oda lenne a testi dolgokért. Viszont ennek ellenére igenis megnézem. Minden egyes mozdulatát, négyzetcentiméterét.  Szóval. Reggeli. Mosogatás. Erik. Hát na szóval. A reggeli után, ami igazából ebéd volt, leültünk filmezni. Én voltam a soros a választásban. A Mielőtt felébredek című filmet választottam, ami régi kedvencem volt. Hát igen. Eriket annyira nem érdekelte. Igazából egész végig nyomott volt, köszönhetően a tegnapi bulinak. Viszont egyikünk se akart semmit sem csinálni a punnyadáson kívül így nem volt zavaró. Aztán eszébe jutott, hogy esetleg kifeküdhetnék az udvarra. A tóig elmenni egyikünk sem akart, viszont közben ki is kellett mozdulnunk. Ennek örömére fogtunk pár plédet, leterítettük a földre, Erik kapcsolt csendes zenét, lefeküdt, én hozzábújtam és így pihentünk. Nem csináltunk semmit, konkrétan csak léteztünk, viszont így is tökéletes volt. Hallgatni a világot körülöttünk, egymás lélegzetvételét, a szívdobogást. Rájöttem, hogy még a semmi is lehet csodálatos. Aztán bementünk egy idő után, és random beszélgettünk. Beszélt a családjáról. A barátairól, akiket én nem ismerek. Olyan infókat mondott, amiket nagy valószínűséggel elfogok felejteni. Mármint egy részét.  De jó volt hallgatni. Szeretem a hangját. Ha mesél. Mondjuk, mindent szeretek benne. Így telt a nap további része. Beszélgettünk egy csomó dologról. Mindenről, ami eszünkbe jutott. Besötétedett már, amikor eszünkbe jutott, hogy amúgy enni kéne valamit. Ettünk, majd Erik hirtelen ötlettől vezérelve, megfogta a kezem és kihúzott az udvarra. Mosolyogva mutatott az égre. A szám tátva maradt. Gyönyörű volt. Az eget mindig szépnek találtam, viszont most, hogy velem volt, még szebbé varázsolta. Erik elengedte a kezem, bement, kihozott egy plédet, és újra, az eget csodálva feküdtünk, szorosan egymáshoz bújva. Soha nem volt még ilyen szép estém. Semmi különös nem történt. Csak néztük az eget. Ami gyönyörű volt. És ennyitől máris kész vagyok. Olyan nyugodt volt, olyan békés. Ahogy én is nyugodt voltam. Végre megtaláltam a békémet. Sok ideig feküdtünk így, már majdnem bealudtunk, ő mosolyogva kelt fel, felhúzva a földről engem is, azzal az indokkal, hogy aludnunk kéne. És így is tettünk. Épphogy befeküdtünk az ágyba, el is nyomott minket az álom.