Fekete lótusz

20. fejezet

Mikor felkeltem Erik már nem volt mellettem. Hiányoltam, és elgondolkodtam, hogy vajon hova tűnhetett. Lassan felültem, kómásan megdörzsöltem az arcomat. Felvettem a papucsom és csoszogva indultam meg az ajtó felé.  Mikor kiléptem az ajtón megcsapott a palacsinta illat. Kiváncsian battyogtam le a konyhába. Erik állt a tűzhely előtt, kötényben, beletemetkezve a munkába. Mikor észrevett széles mosollyal nézett rám. A szívem kihagyott egy ütemet, majd hevesen újraindult. Még mindig oda vagyok érte. Mint valami két lábon járó csoda.
-Jó reggelt! - köszöntött túlcsorduló energiával. Fura volt. Ezt nem szoktam meg tőle. Nem az, hogy nem szokott boldog lenni, csak most kicsit máshogy volt az..- Csináltam reggelit, gondolom farkaséhes vagy. Mondjuk Te mikor nem. - nevetett a poénján. Majd elém is tett egypár nutellás palacsintát. Én csak morcosan neki álltam falatozni, csendben figyelve, ahogy dolgozik. Néha előfordul vele, hogy ilyen. Mintha kicserélték volna. Akármennyire szokott mosolyogni, mindig látszik, hogy nem érzi jól magát. A táskás szemein, ahogy a semmibe révedve elgondolkodik. Mindketten ilyenek vagyunk. Mosolygunk, akkor is ha kakinak érezzük magunkat. Mármint csak néha. Vagyis, Erik fejébe nem látok bele. Nem tudom, hogy mikor érzi magát tényleg szarul, vagy mikor képzelem én bele a dolgokat. Örökké rejtély lesz számomra. De most furcsán vidám. Ezen gondolkoztam, miközben ettem.
-Finom lett. - törtem meg a csendet. Hangom idegenként hatott, enyhén rekedt volt. Próbáltam Erikre mosolyogni, kevés sikerrel. Furának tűnik az egész. Mintha valami megváltozott volna.
-Köszi. Meg akartalak lepni. - nézett rám. A szája mosolygott, a szeme már nem. Ő is érzi, hogy valami van. -Tudom, hogy a bulin berágtál. És azt is tudom, hogy megigértem, hogy kontrollálom magam. De tudod, hogy az a lány nem közömbös nekem. És emiatt nehéz ez az egész. Szeretlek. Viszont ő is jelen van az életemben. Sőt. Fontos szereplője az életemnek. Én... Nem akarok ártani Neked. És hülyén hangzik, de ez a palacsinta egy bocsánatkérő dolog, emiatt az egész miatt. Nem szeretlek annyira téged, mint Te Engem. És bármikor találhatnál jobb embert nálam. Mert Ő az, aki felé húz a szívem. És ezért gondoltam, hogy lehet, hogy abba kéne hagynunk. - mondta ki azt, amit sejtettem, mégis nem akartam hallani. Fura helyzet. Nem tudtam mit mondani. Olyan lett, mintha közömbös lenne a dolog. Azt vártam, hogy ott előtte kiakadok. Rá kiabálok. Nem tudom. De tudattam vele, hogy elfogadtam, feldolgoztam és kb. ennyi volt. Fájt belül. De éreztem, hogy ez lesz. Nem lepett meg. Ezután még náluk voltam egy darabig, úgy csináltunk, mintha mi sem történt volna. Mintha csak két haver lennénk. Aztán szépen lassan haza sétáltam, kattogva. Várva, hogy mikor robbanok. Vártam,hogy mikor fogok kiakadni. De nem történt semmi. Mintha nem éreztem volna semmit. Így ment végig. Nyugodtan aludtam el. Majd másnap, az iskolában tört rám az egész. Sirhatnékom volt. Ingerült lettem. Mintha valaki véletlen kinyitotta volna a palackot, amibe bele voltak zárva az érzések. Fájt az egész belsőm. Csak haza akartam menni, és aludni végig. Egy napot bírtam ki üresen. Aztán elkapott ez az egész, mintha kiröhögne, hogy úgysem úszom meg. Fejfájással küszködve próbáltam túlélni a napot, kerülve Eriket, szinte eredménytelenül. Otthon evés nélkül egyből bedőltem az ágyamba, és aludtam egész délután, üvöltő zene mellett. Mikor felkeltem megpróbáltam normális adag kaját magamba tömni, kevés sikerrel. Anya nem szólt semmit, láthatta, hogy gáz van. Kaja után zuhanyoztam, majd vissza is feküdtem aludni. Az álmomban feltűnt Kornél, sok barátom. És Erik. Minden csupa vér volt. Félhomály. Csak képekre emlékszem. Zihálva ébredtem fel. Magzatpózba kuporodva, fejemet fogva vártam, hogy eltűnjenek a képet. Majd mikor lenyugodtam, megpróbáltam vissza aludni, és egy idő után hirtelen kapott el az álom és rántott vissza a képek cikázó birodalmába.