Fanfiction-fordítás: Feltámadás - A befejezés (Resurrection - The End)

2. fejezet

A fordítás az író, Cordys-Vision engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/10454119/2/Resurrection-The-End

TOBIAS/NÉGYES

Nem hiszem, hogy valaha is természetesnek fogom venni az érzést, hogy Tris mellett fekszem az ágyban. Olyan meleg és puha, és sokkal nagyobb biztonságban érzem magam vele itt, mint valaha is a Bátrak biztonsági rendszerén belül.

Soha nem tud öt percnél tovább fenn maradni, miután együtt voltunk, és ez a legimádnivalóbb dolog a világon.

Kétségkívül, ahogy a feje a vállamra bukik, a karjaim pedig átölelik, és a mondat közepén kikapcsol, mint egy lámpa.

Csókot nyomok a feje búbjára, és azt kívánom, bárcsak ez a pillanat örökké tartana.

Annyi új dolog van, amit meg kell tanulnom róla, például, hogy nem igazán szereti a fűszeres ételeket, és hogy szereti, ha simogatják a hátát, amikor ideges.

Egyszerű dolgok. Dolgok, amiket nem volt időnk megtudni egymásról, de örömmel tanulom meg most. Sokat jelent nekem, mert hat évig úgy gondoltam, hogy soha semmi újat nem tanulhatok már róla.

Végigsimogatom a hátát, az ujjaim végigsimítják a kicsi szépségpöttyöt a háta közepén.

Ott van.

Még egy új dolog, amit megtudtam róla.

- Tobias!?

Hallom Evelyn hangját, és gyorsan kicsusszanok az ágyból, magamra kapok egy farmert, mielőtt kimegyek a szobából, és halkan becsukom magam mögött az ajtót.

Evelynnel gyakorlatilag az ajtóban találkozom.

- Ó, szia – mosolyodik el. – Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy mit szeretnél vacsorára – mondja kicsit kifulladva attól, hogy feljött a lépcsőn.

Megrázom a fejem.

- Hm... - mondom félig suttogva, mert nem akarom felébreszteni Trist. - ... Nem kell vacsorát főznöd nekünk, Anya.

Bámul rám, és rájövök, hogy ez elég durván hangozhatott.

- Úgy értem... nem kell megcsinálnod. Mi... Mi is tudunk vacsorát csinálni magunknak, nem akarjuk a nyakadba varrni magunkat, és... - Megvonom a vállam. - ... Megpróbálnék én vacsorát készíteni Trisnek.

Elpirulok.

Még mindig furcsa az anyámmal Trisről bármilyen vonatkozásban beszélgetni.

- Ó. – Bólint. - ... Rendben. Oké. Hm... - Azonnal látom a fájdalmat az arcán, és elönt a bűntudat.

Kinyújtom a kezem és megérintem a vállát.

- Hé. Sajnálom. Rendben van. Csinálhatsz nekünk vacsorát, ha ez ilyen sokat jelent neked.

A szája már majdnem mosolyra húzódik, de nem szól semmit, csak sarkon fordul, és lemegy a lépcsőn.

A falnak dőlök egy pillanatra, elgondolkodok.

Hihetetlen bűntudatom van. Tudom, hogy Evelyn teljes erővel bele akar ugrani ebbe az anya-fia dologba, és én is tényleg próbálkozok.

Régóta próbálom, de még mindig furcsa, most meg főleg. Az sem segít, hogy nem igazán tudja elfogadni Trist.