Fanfiction-fordítás: Feltámadás - A befejezés (Resurrection - The End)

31. fejezet

A fordítás az író, Cordys-Vision engedélyével történik!

Az eredeti történetet itt találjátok: https://www.fanfiction.net/s/10454119/31/Resurrection-The-End

Tris

Szavakkal nem tudom kifejezni, milyen jó érzés, hogy Tobias újra velem van. Fogja a kezem, ahogy megyünk végig a lépcsőkön.

Ő biztos benne, hogy Marcust a tetőn találjuk, de én nem.

- Tényleg azt hiszed, hogy ott van fenn?

- Igen – mondja halkan. – Mostanra már rájött, hogy veled vagyok, és várni fog, hogy szembeszálljak vele.

Tobias olyan jól ismeri az apját, hogy az néha már ijesztő.

- Szerinted Evelyn hova ment?

Vállat von, és kicsit megrázza a fejét.

- Ki tudja? Azt csinál, amit akar. Mindig így volt.

- Tobias... - Meghúzom a kezét egy pillanatra, ő pedig megáll, hogy rám nézzen. – Jól vagy? Úgy értem... mindazok után, ami történt... te... - Elhallgatok, amikor rájövök, hogy a kérdésemnek nincs semmi értelme.

Persze, hogy nincs jól.

Nem is kellett volna kérdeznem.

Ez a helyzet túl sok mindkettőnknek.

Nincs jól, és én sem.

Egy pillanatig állja a tekintetemet , aztán csak megvonja a vállát.

- ... Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is jól leszek. Nem igazán emlékszem, hogy az milyen érzés.

Tudom, hogy mit érez.

Az érzései szinte teljesen tükrözik az enyémet. Van egy kis részem, bár nagyon kicsi, amelyik úgy érzi, hogy ez lesz az utolsó akadály.

Ha meg tudunk szabadulni Marcustól, megkapjuk a régen várt boldogságunkat.

Ez a játék vége.

Csak segítenem kell neki vészelni ezt.

Át kell vészelnünk ezt.

Halványan megszorítom a kezét.

- Sajnálom, hogy nem találtalak meg előbb.

Picit megrázza a fejét.

- Valamennyire örülök, hogy nem.

Bámulok rá, hitetlenkedés ül ki az arcomra.

- Miért?

Felém fordul egy kicsit, tréfás arckifejezéssel.

- Nem tudom... Valami történt veled, amíg nem voltam veled.

Végignézek magamon, próbálom kitalálni, mire gondol.

- Nem... nem fizikailag, csak... Idehoztál mindenkit. Átvetted az irányítást, te... Küldetésed van, és mindenki követ. Úgy értem, mindig tudtam, hogy csodálatos vezető vagy, de szerintem az, hogy nem voltam a közeledben, lehetőséget adott, hogy bebizonyítsd magadnak.

- Ó, nem tudom – vonom meg a vállam -, jó vagyok egyedül, de azt hiszem, csapatban jobbak vagyunk.

- Csak azt akarom mondani, hogy büszke vagyok rád.

A szája sarka megrándul, mintha mosolyogni akarna, de nem történik meg. A mosoly nem illik a helyzethez, a szavaitól függetlenül.

- Köszönöm – mondom halkan.