Wolfblood: The beginning

1. fejezet - Rémálomból valóság

  A következő óra az egyetemben másik szárnyában volt. Net és Jin oda is együtt mentek. A terem nagyobb volt, mert ezt az órát többen is felvették, így szükség volt ekkora befogadó térre. Az előadó szobába, miután a fiúk elfoglalták helyüket, egy harmincas évei elején járó, megnyerő külsejű, de nem kifejezetten jóképű, jogot tanító férfi lépett be. A tartása, a járása, a viselete, mind magabiztosságot sugárzott belőle, amit egyben varázslatos fekete öltönyének és fekete nyakkendőjének köszönhetett, ami erőt sugárzó testének simult és felvette karcsú testalkatát. Napbarnított bőr, éles és meleg barna szem, szőkés-barna haj, ami kicsi lófarokban volt összekötve, adtak még inkább hangsúlyt vonzó jellemének és arcvonásainak.

Mire az asztalhoz ért, már mindenki a helyén ült és őt figyelte, mintha mind mintadiák lenne. Csendben, a legkisebb nesz nélkül ültek és már-már bámulták a professzort, pedig meglehetősen fiatalnak tűnt, de ennek ellenére kivívta magának az összes diák figyelmét az iskolában.

Lim Mindol neki állt volna az órának, ha nem zavarta volna meg egy, a hátsó ajtón besétáló, későn érkező diák. Minden szem az ismeretlen lányra szegeződött.

-Nos, hűn szeretett diákjaim köre egy újabb taggal bővül? - kérdezte tőle bársonyos hangján a professzor. -Kérlek, mutatkozz be!

-Kiryu Kana vagyok. –és mélyen meghajolt miközben lófarokba fogott haja előre libbent.

-Nos Kana, foglalj helyet!

A lány elindult a lépcsőn a padsorok mellett. Úgy tűnt meg sem áll a Net előtt lévő üres helyig. Lassan, vontatottan lépkedett, mintha azt akarná, hogy a fiú alaposan megnézze őt. Net viszont ennek ellenére sem foglalkozott vele. De ez a többi fiúról nem volt elmondható. Már majdnem nyál csorgatva mérték végig az egyébként igen érzéki Kana-t. Hosszú, láthatóan festett aranyszőke haja, így is, hogy fel volt kötve, enyhe hullámokban zuhant a vállára és ragyogó fénypontok csillantak meg rajta, ahogy rávetült a napfény. Hosszú szempilláival csábítóan mélyeket pislantott, ezzel téve még érzékibbé tekintetét, melyet mélybarna szemei még inkább kihangsúlyoztak. Ezek a szemek erősen figyelték, már-már szugerálták Netet. Mintha azt mondta volna, hogy 'Nézd meg karcsú, feszes és elegáns testem. Nézz bele a szemembe olyan mélyen, hogy elvessz benne.'.

Kana el is érte a célját, de nem a testével, vagy a mély pillantásával. Egyáltalán nem tudta Net érdeklődését szexuálisan felkelteni, viszont annál érdekesebbnek találta, hogy nem tudta minek okán viselkedik így. Még egy lány sem próbálkozott nála ilyesmivel és valami fenyegetést is érzett a kisugárzásából. Valami olyasmit, amit eddig sosem tapasztalt, és ami félelemre késztette és nagyon rossz érzés kerítette a hatalmába. Legszívesebben kifutott volna a teremből, de nem tehette meg, mert nem vitte a lába.

Kana elhaladt mellette és leült elé.

Hirtelen kellemetlen, orrfacsaróan büdöset érzett, ami elkezdte a torkát fojtogatni. Nem tudta mit tegyen. A beszéddel hiába próbálkozott, egy hang sem jött ki a hangszálain, mert olyan erővel markolta az a valami a gégéjét. Mély levegőt próbált venni, de csak rontott vele a helyzeten, mert a tüdeje nem süllyedt vissza. Kitágulva maradt, mintha valamivel megtelt volna. Oly annyira fuldokolt, hogy már szédülni kezdett az oxigén hiánytól. Úgy érezte mindjárt elájul. Már a verejték is folyt rajta és hatalmas cseppekben csorgott végig az arcán.

Jin észrevette, hogy barátja szenved és aggódva kezdte faggatni, mindhiába, az csak a fejét rázta.

-Net! Net, mi a baj? Net! -és rázta barátját a vállánál, kétségbe esetten.

  Net el akarta mondani a barátjának. Válaszolni akart neki, de hiába. Egy hang sem jött ki a torkán. Keserves szenvedések közepette, kínzott arccal nézett barátjára, segítséget várva tőle, Jin pedig olvasott a gondolataiban, vagy pedig az arcáról.

-Professzor úr! Net rettenetesen szenved. Olyan mintha nem kapna levegőt. -állt fel ültéből Jin.

Mindol odament Nethez. A fiú állát megragadva finoman megemelte, hogy meg tudja nézni. A fiú, könyörgő szemekkel nézett a professzor íriszébe, ezzel jelezve, hogy segítség kell neki. Lim Mindolon először a megdöbbenés, majd a düh futott végig. Net nem értette, hogy miért reagál így a professzor, de nem is tudott rajta gondolkodni, mert a szenvedés erőt vett rajta és már nem tudta Mindol arcát figyelni. Egyre jobban fájt valami. Talán a szíve. De mintha azon is túl valamit még körül ölelne ez a fájdalom. Mintha nem csak a szíve kellene neki, hanem az egész testét akarná, szétáramlott a lényében ez az érzés, ezért Net egyre jobban kezdett összekuporodni. A professzor megragadta a fiú karját és felsegítette a padból. Majd azt a kart átrakta a nyakán, hogy a hóna alatt megtámaszthassa a szenvedőt. A fiú épp hogy csak emelte a lábát, leginkább a professzor vitte. Egy szó nélkül elhagyták a termet.

A folyosón már alig tudott járni, így (főleg mivel senki nem volt a folyosón) Mindol a karjaiba kapta a fiút.

-Mit... csi... nál? –kérdezte erőtlenül Net. –Tegyen... le! –alig volt erő a hangjában.

-Egy évezred lesz mire le érünk, ha a te tempódban haladunk. Ne aggódj! Senki nincs a folyosón.

-Az nem... érdekel. Azon... nal te... -nem bírta folytatni. Ki veszett belőle minden erő. Végül csöndben hagyta, hogy a professzor az izmos karjában vigye.