Wolfblood: The beginning

4. fejezet - Az erdő

  Net verejtékben és hirtelen ébredt föl, mint mindig mostanában. A rémálmok egyre sűrűbben zavarják meg nyugalmát és ez nem tetszett neki. Végül is kinek lenne örömére. Aztán már nem is tudott gondolni a kellemetlen látomásokra, mert minden egyes tagja egyszerre kezdett el égni a kínoktól. Sajogtak a végtagjai a tegnapi edzés miatt. Pedig, ha nem lenne a fájdalom, akkor úgy érezné, mintha csak álmodta volna. De még a környezet sem akarta elhitetni vele. Még mindig a dodzsóban volt és a földön feküdt egy futonon. Nem éppen a legkellemesebb egy ilyenben tölteni az éjszakát, ha előtte olyan edzés tervet követett, mint még előtte soha.

-Kialudtad magad? –hallatszott Kira hangja a háta mögül. Net felé fordult és látta, amint a fehér farkasok felé iramodnak. Örömmel estek neki és kezdték nyalogatni az arcát. Boldogok voltak, hogy a falkavezér felébredt.

-Elég, elég! –tette a kezét az arca elé, amit oly hevesen dörzsölték finom nyelveikkel, hogy azt hitte, leszedik róla a bőrt. De ugyan akkor élvezte a kellemes törődést, így inkább csak arra intette őket, hogy finoman. Óvatosan ellökte magától az állatokat, majd felállt. Odaállt Kira elé és a szemébe nézett. –Te tudod, hogy mi történt velem?

-Nem igazán. -rázta meg a fejét és fekete haja, ami most lófarokba volt kötve, ide-oda libbent.

-Kitől tudom meg?

-Talán kérdezd a belső hangjaidat. -vonta meg a vállát nem törődöm módon és a mutató ujjával a mellkasára bökött.

-Honnan...? -nézett rá értetlenül a fiú, miközben próbálta megfejteni a lány viselkedését az arcát fürkészve, de mint, hogy az nem árult el neki semmit, mélyet sóhajtott.

 -Minden Bölcset két hang vezérelte. -mormogta az orra alatt, miközben a körmét reszelte, mintha ezzel élesebb fegyver lehetne egy átlagos körömnél. -Két belső hang, ami folyton vitatkoztak. Elég sok Bölcsnek okoztak nagyon sok fejfájást. Egy idő után beleőrültek. Ezért vagy te is egy időzített bomba. Nagyon fontos vagy a vérfarkasoknak, de ugyan akkor halálos fenyegetést is jelentesz az egész világra nézve. -mély sóhajjal felállt és a fiú vállára tette az éles karmoktól veszélyes kezét. -Most megreggelizünk, aztán útnak indulunk. Hosszú lesz és fárasztó, úgy hogy segítened kell útravalót is csomagolni. -szélesen vigyorogva, fennkölten megfordult és elindult.

                                           ***

A reggeli és az útravaló készítés után összecsomagoltak. Kira az ajtó felé indult, de Net valahogy nem igen akarta követni. Túl sok minden történt eddig és nem tudta, hogy képes lenne e még bármi újat feldolgozni. Bár valahol ugyan akkor késztetést érzett, hogy még többet megtudjon magáról. A lábai lassan ugyan, de megmozdultak, és kivezették az ajtón testőre után.

-Hova megyünk?

-Egy másik tanítóddal is megismerkedhetsz. Tudjuk nagyon sok neked az új információ és idő kéne ahhoz, hogy az eddigieket is fel tudd dolgozni, -mondta, mintha olvasott volna a gondolataiban. -de sajnos túl sok időt elvesztegettünk a kereséseddel és minél messzebb vagy innen, annál inkább biztonságban vagy. -mondta Kira.

-És a perverz hova lett?

-El kell intéznie valamit, de követ majd minket. Útközben találkozunk majd vele. -kiléptek a házból és útnak indultak észak-keletre, a Moor erdőbe.

   Net gondolataiba merülve követte a lányt. Az álmai, a fejlemények összekapcsolódnak. Olyan ez az egész, mint egy kirakós. Érzi, hogy egy csomó darabka hiányzik még, de a játék elkezdődött. Egy olyan játszma, amit meg kell nyernie. Súly nyomja a vállát. Taszítja lefelé a mélységbe. Vastag a sötétség mely körbe veszi, és alig van fény. Halovány. Vajon miatta? Mert a sötétség lappang benne? Mert keserűség, bosszú van a szívében? Olyan sok kérdése van, de egyszerűen nem találja a választ. Sok minden történt eddig is vele, amit nehezen felejtett, de sorban jöttek a következők. Szeretett volna önző módon visszafordulni, folytatni az iskolát, dolgozni, majd egyszerűen megházasodni és gyerekeket nevelni, de ez amúgy sem tűnt beteljesülhető álomnak, így lenyelte inkább a keserűséget.

Sokszor gondolta azt, hogy neki meg kellene halnia. El kéne hagynia a világot, és máris tisztább lenne. Egy gonosz lélek elment. Erre most kiderül, hogy hősnek kell lennie. Mióta van előírva, hogy egy lelki roncsnak, majd hősnek kell lennie? Inkább el kéne foglalnia a világot. Igen, ezt kellene tennie! És aztán? Egyáltalán nem érezte magát vezér egyéniségnek.

-Ugye mondtam! Ez a mi emberünk. Okos és jóképű. Vele meghódíthatjuk a világot. Gondolj csak bele!

-„Mibe gondoljak bele? Hogy ilyen hülye vagy? Azt már rég tudom. Legközelebb valami újjal rukkolj elő!"

-Elég a gúnyolódásból! Sokkal ostobább vagy nálam. Mellesleg mit akarsz tenni? Hős lennél, mi?

-„Még mindig jobb hősnek lenni, mint egy akasztófára valónak."

-Elég! Elég! ELÉÉÉÉG!!! –üvöltött Net az erdő közepén, ahol éppen jártak. Olyan hangosra sikeredett, hogy a közelben az összes állat menekülőre fogta. Kira kérdőn nézett a fiúra, de azonnal rájött miért is akadt ki. –Ha nem hagyjátok abba, nem tudom mit teszek! Öngyilkos leszek?! -mondta nekik, de ezt már csak úgy hogy egyedül csak ők hallják. -Gondolom velem vagytok elég rég óta ahhoz, hogy tudjátok, tényleg megteszem. Tudjátok, vagy nem?

-„Tudjuk." –hallotta Net a lehangolt, de így is kellemes hangot.

-Igen, tudjuk. –mondta a másik lehangolt, de lágy és fülbemászó hang.

Netnek valami szöget ütött a fejébe. Vajon hogyan kellene boldogulnia ezekkel az.... izékkel? -Egy kérdés. Van nevetek?

-„Nevünk?"

-Miért lenne nevünk?

-Mert nem szólíthatlak csak úgy, hogy hé te, "Hős Akarok Lenni", vagy hé te, "Uralkodó Akarok Lenni". Az túl hosszú és nem valami szép és fantázia dús. De ezek szerint adnom kell nektek. -elgondolkozott. -Nos... Te Hős! Legyen a neved Gabriell, te pedig Uralkodó, te legyél Lucifer.

-„Nem azt mondtad fantázia dús? Miért pont Gabriell?"

-Nem tudom. Ez jutott eszembe. Talán azért, mert ezek passzolnak a legjobban a személyiségetekhez.

-Nekem tetszik.

-„Nem is csodálom. Pont rád illik. Akár te is lehetnél."

-De nem vagyok.

A beszélgetésből Kira mit sem hallott. Net a fejében lezavarta a dolgot.