Wolfblood: The beginning

4. fejezet vége - A Mester

  -Net! –hallotta Kira és Kana aggódó hangját, de még mindig csukott szemmel figyelt előre. Majd néhány gyors lépés és a nyíl mellett termett, ami Kanát vette célba, de sose érte el. Elkapta. Nem várta meg míg az ismeretlen előkerül. Utána indult. Ment tovább egyenesen és a bokrok között ugrált, hogy elfogja a menekülő támadót. Az idegen lassú volt és ennek tudatában felugrott a fákra és ott haladt tovább. Net kezdte úgy érezni, hogy körbe-körbe mennek. Az idegen sebessége növekedett ezért nem érte utol. Hiába próbálkozott technikákkal, hogy még sebesebben haladjon, nem sikerült.

A támadó alkata a zöldes-barnás lepelbe takarózva gömbölyűnek tűnt. Alig lehetett megkülönböztetni a növényzetből, egyedül a surranó lépteinek köszönhette, hogy Net szemmel tudta tartani. A fiú erőlködése a sebessége megnövekedésére kifizetődő volt. Már nem sok tér választotta el az íjásztól.

Egyszer csak visszaértek a kiinduló pontra. Az idegen leugrott a fáról és Kana felé tartott. Net megérezte és elébe vágott. A kés, ami éppen a lány felé süvített, hirtelen megállásra kényszerült, mert a fiú megragadta a fegyvert tartó kart.

-Mester! –csodálkozott Kira. –Mi ez az egész?

-Teszt. –vágott közbe Net.

-Pontosan. –mondta az öreg.

A fiú és a mester még mindig egymással szemben álltak. Net fogta az öreg kést tartó karját és egymást méregették. Egyik sem engedett. A vállaik megfeszültek, a szemeik nem csak egymást, de a másik izmait is szemügyre vették, hogy a váratlan támadásra felkészülhessenek. A mesternek csak az arc izma rezdült meg.

-És? Átmentem? –kérdezte a fiú.

-Elbuktál. –azzal megrántotta Net karját, ami az övét fogta és megpörgetve, bedobta a bozótosba. A bozótból egy hatalmas rántással egy háló húzódott fel a fára. Elkapta.

A Farkasvérű ide-oda himbálózott, miközben a mester közelebb sétált hozzá. Mereven nézték egymást. Az öreg elvágta a hálót, így egy hatalmas puffanással földet ért.

-Hihetetlen, hogy mekkora fejlődést mutattál ezen az egy napon. -nyújtotta felé a kezét, hogy felhúzza a földről, amit a fiú el is fogadott. -Tudtommal Mindollal való edzésed során rengetegszer elbuktál. Erre tessék. Ártalmatlanná tettél egy vámpírt. Szembe néztél Tiannal és még engem is megállítottál. Mindezt úgy, hogy képességeidnek jó ha az 1%-át használtad fel. Csodás. Ez tetszik.

-De azt mondta elbuktam. -nézett rá értetlenül. Ki ez az vénember? Milyen elcseszett logika alapján gondolkozik ez?

-Ez így is van. -mondta a legnyugodtabb hangnemben miközben a földön ülő vámpírhoz sétált és fennsőbbségesen nézett le rá. Kana feszengeni kezdett.

-Nem értem. -közben leporolta magát.

-Miért kegyelmeztél meg egy vámpírnak?

-Hadd feleljek rá egy másik kérdéssel. Az emberek miért nem ölik meg az összes farkast? -a kérdés amit neki szegeztek bosszantotta, de ennek ellenére megpróbálta a leghiggadtabb hangnemmel folytatni a beszélgetést.

-Nem egészen értem, hogy jön ez ide. -vonta fel a szemöldökét, miközben a tekintetét le nem vette a lányról.

-Gondoljon bele! Miért járnak rémhírek a vérfarkasokról? Miért írnak olyan regényeket, ahol szörnyetegnek állítanak be minket? Azért, mert vannak köztünk olyanok, akik ilyenek. Akik szörnyetegek, mert ilyen a természetük, vagy valami kiváltotta belőlük ezt. -Net erőlködött, de a düh sajnos erőt vett rajta. Miért ítélkezik mind? Miért nem látnak a szemüktől? Ők mitől jobbak? -Egyes emberek ezért a legszívesebben kiírtanának minket. De még is vannak ember barátaink, mert ők tudják, hogy nem mindegyikünk szomjazik a vérükre. És mi pedig megvédjük őket. Miért van az, hogy a vámpírokkal ugyan ezt nem tudjuk megtenni? Mert erre nem adunk esélyt.

-Milyen dramatikus és lírikus. De egész logikus amit mondasz fiam. Még a végén én tanulok tőled. Lehet, hogy nem véletlenül vannak próféciák rólad. De ne hidd, hogy ez olyan egyszerű, mint amilyennek beállítod. Én már elég sokat éltem, ahhoz hogy tudjam nem minden arany ami fénylik.

Net nem értette mire gondol az öreg, de rá hagyta a dolgot. Felkapta Kanát és odaállt a mester elé várva, hogy elinduljanak. De az csak mosolygott vele szemben, majd a fejével intett Mindolnak. A professzor odament, majd elvette a fiútól a lányt. Net csodálkozott, majd egyik percről a másikra szédülni kezdett és hirtelen elájult.