Wolfblood: The beginning

1. fejezet - Rémálom

  Net forgolódott az ágyában és fehér pólója rátapadt izmos testére a verejtéktől. A rémálmok egyre sűrűbbek és rémesebbek és nem tudta miért. Vagy vér vörösen izzó szemek, amikhez fojtogató, kénes bűz, párosult és rosszul volt tőle; vagy élénk, smaragd zöld szem pár, ami mind amellett, hogy valószínűsíthetően állathoz tartoztak, olyan mereven és olyan megmagyarázhatatlan erővel hatolt bele elméjébe, hogy Net már valósan érezte, hogy valami kaparja az agyát.

De ezen az éjjelen Net nem ezekről álmodott. A fehér vastag hó takaróban állt és előre meredve nézte, ahogyan a húga kapaszkodik a szirtbe. Alig látta, mert úgy szakadt a hó, mintha egy fátyol fedné a képet, de tudta, hogy a húga élete egy karon lóg lefelé. Net szerette volna megmenteni, de nem bírt mozdulni. Hiába, a lába nem engedelmeskedett. Rángatva végtagjait erőlködött kiszabadulni a fogságból, miközben le sem vette a szemét a lányról. Mintha attól félt volna, hogy ha elvenné a pillantását, akkor vége lenne. De hiába akarta volna elfordítani a fejét, mert valami satuba fogta. A hó még mindig úgy hullott, hogy halványan fedte csak fel az előtte fáradhatatlanul kapaszkodó lányt. Mögötte olyan volt mintha nem lenne semmi, pedig milyen csodás látvány tárulhatott volna elé, ha szirtről letekintve, megpillanthatta volna a tó vastagon befagyott jegét. Vagy a túloldalon büszkén és fennségesen kimagasló hegységet. De Netet akkor ez érdekelte a legkevésbé, hiszen a húga életveszélyben volt.

A kötés és a satu, ami eddig fogva tartotta, most lazult, végül elengedte. Net úgy érezte, hogy ez egy rossz előjel. Lassan lépkedett a szirt széle felé, ahol egy kéznek kellett volna lennie, de mostanra nem volt ott. Eltűnt. A semmibe veszett.

Rohanni kezdett a szirtről lefelé egy vékony csapáson, az erdőn keresztül veszett kutyaként. Futott. Hol vastag, hol vékony fát kerülgetett. A tóhoz ért, de meg se állt, hogy megbizonyosodjon arról, hogy biztonságos e rálépnie a befagyott tóra. Rálépett és olyan biztosan szaladt, hogy nem okozott túl sok gondot neki a csúszós jég. A szirt lába felé vette az irányt és addig rohant még meg nem találta a húgát.

A kicsi, öt éves kislány ott feküdt a jégen, amit a szállingózó hó teljesen be lepett.

Net letérdelt a kislány mellé megtörten, tágult szemekkel nézte a halvány, fehér bőrű, törékeny lányt. Végig simított hosszú, szőke, enyhén hullámos haján, majd megragadta a kihűlt vékonyka kart és a másik karjába húzta a testet. A hatalmas mézbarna szemek, amik magával ragadóan tudtak csillogni, most kitágulva meredtek az égnek üresen, halványan, élet nélkül. Úgy nézett a fekete éjszakai égre, bámulva a hulló havat, mintha a mennyországban lenne.

Net nem bírta nézni. Lecsukta a szemeket, miközben az övéből könnyek szöktek ki és csobbantak szét a lány arcán. Majd húga ruhájára nézett. Lábai derékszögben jobbra néztek. Fekete csizmájának csak egy párja volt a lábán, a másikon csak egy fehér, fodros szegélyű zokni árválkodott ázottan. Lábszárát egy fehér vászon harisnya nadrág takarta. Kis sötétszürke ruhácskája ki volt csavarodva testén és egy kis vékony, kötött kardigán volt még rajta.

Net nem értette, hogy léphetett ki így a lakásból? És miért nem kérte, hogy menjen vele, ha ide akart jönni? Hova lett a másik a csizmája? A gondolattól, hogy valami borzasztó dolog történt vele, olyannyira rosszul érintette, hogy egyre nagyobb fájdalmat érzett. Egész testét rázta a zokogás és arcát bele temette húga nyakába.

Hosszan térdelt a jégen, és nem érezte, hogy ruhája minde e közben átnedvesedik. Az viszont már fel se tűnt neki, hogy egyre jobban belemerül az idő az éjszakába és, hogy egyre hidegebb lesz. Átengedte magát a fájdalomnak, ami keservesen szorongatta a szívét. Erősen fogta, szorongatta.

Csak egy valami keltette fel az érdeklődését. Úgy érezte, hogy az éjszakánál is sötétebb és gonoszabb tart felé. Felemelte a fejét, és a fátyolos hó záporban egy fekete árnyat látott közeledni. De ennek a fekete árnynak két vörösen izzó szeme volt és emberi formája. Net egyre jobban borzongott, ahogy közeledett felé az idegen. A vér szinte megfagyott az ereiben. Észre sem vette, hogy vissza tartja a lélegzetét. Úgy tűnt, mintha az alak hiába sétálna, valahogy még sem érne közelebb. Net azt érezte órák telnek el így.

Egyszer csak emberek hangja törte meg természet adta halk zajaival aláfestett dermesztő csendet. Mintha őt szólongatnák, de annyira lekötötte minden figyelmét az idegen, hogy szinte fel sem tűnt neki. Ekkor az árny alak fehér fogai kivillantak, mert az ajkai vigyorra húzódtak. Dermesztő vigyorra és közben azt suttogta hallható mégis elhaló hangon: -Gyilkos.

Netet körül vették az emberek, de ő még mindig a távolba meredt ahol az árnyék volt, de már csak hűlt helyét látta. Még akkor se vonta el a tekintetét, amikor nevelőapja letérdelt mellé és elvette tőle vérszerinti lánya kicsiny testét.

Net felriadt az álomból. Zihált és remegett. Próbált túl lenni rajta, hogy minél gyorsabban eljuthasson a mosdóig. Felrántotta magáról a takarót és a fürdőbe rohant, ahol felhajtotta a vécé ülőkéjét és a tegnapi ételmaradékot beleöklendezte. Alig bírta tartani magát, úgy remegett még mindig, mint egy elektromos borotva. Köhécselt kettőt-hármat, majd kijött a következő adag.

Kimosta a száját, megfürdött, majd bebotorkált a szobájába. Nem bírt ránézni az ágyra, ami szinte minden éjszaka rémálmokkal gyötri és eszébe juttatja a kegyetlen és fájó emléket. Sóhajtott egyet, beletúrt fénylő, kékesfekete hajába, majd a szekrényéhez sétált. Kinyitotta, de úgy öt percig csak állt előtte és üres szemekkel meredt bele a sötét mélységeibe, ahová a lámpa fénye nem érhetett el.

***