Wolfblood: The beginning

5. fejezet - Már megint a múlt

  Éppen az egyik folyosón sétált, amikor egy férfi portréjára lett figyelmes a falon. A férfi markáns, erős és határozott arcvonásokkal rendelkezett, amiket kiemelt mélyen ülő, jáde zöld szeme és keskeny ajka. Orra enyhén horgas volt, ami miatt Net egy kicsit mókásnak vélte. Egyetlen aprócska vonás árulta el, hogy a férfi kedves, szeretetre méltó. Azok az aprócska ráncok a szeme sarkában. Valahonnan ismerősnek vélte, de hiába erőlködött nem jutott eszébe, kit is lát. Elmélkedését gyomra korgása zavarta meg. Többet nem is foglalkozott vele. Zsebre vágta kezét és tovább sétált.

Egyenesen ment és a folyosó végén egy hatalmas, kétszárnyú, halvány barack színnel lefestett akácból készült ajtó állta útját. Kitárta. A fény most jóval erősebben hatott rá, oly annyira bántva a szemét, hogy el kellett takarnia. Csak szép lassan szokott hozzá, de végül élvezettel emelte fejét a nap felé. A madarak csiripelése zene volt füleinek és a látvány, amit az örökzöldek ismételten nyújtottak megint csak elkápráztatták. Kissé megborzongott, amikor az enyhén csípős hideg a csontjáig hatolt, de csak annyira foglalkozott vele, hogy megdörzsölje a karját.

Hirtelen egy macska nyávogására lett figyelmes. Lábaihoz nézett, mert hogy onnan jött a barátságos hang. A fehér macska a lábaihoz dörgölőzve jelezte Netnek, hogy simogatásra vár. A fiú nem is tétovázott. Felkapta az állatot, a karjai közé fogta és finoman végig simított rajta. Majd vakargatni kezdte az állát, aztán a füle tövét. A cica, dorombolással adta jelét a jóleső gondoskodás minőségének.

Net közben folytatta sétáját, amit most már a kertben tett. Nézte, ahogy a kék égen a fehér felhők vándorolnak. A fehér hó már keveredett a sárral, amit emberek lábnyomai tarkítottak, így egy kis sziklás ösvényen maradt és követte az útvonalát. Egészen az épület mögé vezetett, ahol nem volt más csak erdő. Kopasz, szürke, öreg fákból álló erdő, a föld pedig szürke volt. Itt még a hó sem akart meg maradni. Net ilyesmivel ezelőtt csak horrorfilmekben találkozott. Ahol a varjak ellepték a kopasz ágakat tetemeket keresve. Kihalt volt. Sem állat, sem növény nem maradt életben azon a területen.

A mulandóság felismerése keresztül söpört a fiún. Ilyesmi igenis létezik. Egy erdő is meg tud halni. Semmi sem marad örök. Vajon az egész világ ilyenné válhat, ha hagyja, hogy egy diktátor uralma alá vegye? Vajon tud ez ellen tenni? Mert az emberek, ha nem szabadok, akkor a szívük hasonlóvá lesz. Vajon ő is változik?

A kérdések csak úgy kavarogtak benne. Egyre több és több fogalmazódott meg, amikre nem tudta a választ, és nem tudta, hogy kinek tehetné fel őket. Majd a kérdések elrepültek egy pillanat alatt, amikor gyomor korgása ismét a valóságba hozta vissza.

Éppen visszafordult, hogy ismét megpróbálkozzon a konyha megkeresésével, amikor Masamune és Maru eszeveszett sebességgel rohantak felé. Majd amikor észrevették a fehér macskát a karjaiban, támadó állásba álltak ahol éppen a lábuk a földet érte. Elégedetlenkedő morgások, borzolt szőrszálak és fehér fogak jelezték részükről, hogy nem tetszik nekik a látvány.

- Fiúk! Ő egy barát. Mindenki a barátunk, aki nem rossz szándékkal közelít felénk. És amint látjátok nem bánt engem és biztosra veszem, hogy titeket sem.

Látszott, hogy értik amit mondani akar nekik, de nehezen tudják elfogadni. Ennek ellenére szépen lassan engedtek a támadó pozíciójukból és izmaik feszességéből. A macska peckesen nézte, amint a farkasok megalázottan engedelmeskednek a fiúnak. Élvezte, hogy felsőbbrendű lehet, még ha csak egy kis időre is.

- Fiúk! Eltévedtem. Meg tudnátok mutatni nekem a konyhát?

Az állatok megfordultak és fejükkel intettek, hogy kövesse őket.