Wolfblood: The beginning

4. fejezet - A vámpír és a Farkasvérű barátságának kezdete

  A félelmek az emberekből, farkasokból csak lassan múltak el. A feszes vállak, amik támadásra készek voltak, most lassan ereszkedtek meg és lazultak el. Kana érzései kavarogtak és telepedtek rá a társaságra. Erre mindenki fel is figyelt. A farkasok megindultak felé, hogy véget vessenek az életének. Hangtalan lépések, fogak vicsorgása, melyek mögül morgások törtek föl. Kegyetlen és érzéketlen szemek meredtek rá, amit eddig még észre sem vett.

- Várjatok! – szűrődött át parancsolón Net hangja, a vérre éhes állatok közt. – Nem ölhetjük meg!

- Miért nem? Hisz ő meg akart téged?! – mondta valaki a falkából.

- Ez igaz. De mi nem lehetünk olyanok, mint ők. Még nem tudom pontosan miért harcolunk igazán, de azt tudom, hogy én miért akarok harcolni. Van egy barátom, aki segít, ha bajban vagyok és jó hozzám. Mindig mellettem van amikor a legnagyobb szükségem van rá. - és Jin arca lebegett előtte miközben beszélt. Nem értette, hogy miért beszél ilyen szónoklat szerűen, de csak úgy feltört belőle és nem bírta abba hagyni. - Ezért én is meg akarom védeni. És hiszem, hogy nem ő az egyetlen ember, akinek olyan értékei vannak, amiket érdemes megvédeni, hanem majdnem mindegyiknek, ahogy szerintem bármilyen élőlényben megtalálhatóak, csak felszínre kell hozni. Úgy vélem, hogy ez a lány csak rosszul választotta meg az oldalt, vagy rossz oldalba született, de még változtathat és értékeket csinálhat belőle. Nem akarok kegyetlen gyilkos lenni. Hát ti? És te Kana? - fordult a lány felé. - Mit választasz? Én meg akarom menteni az embereket és az értékeiket. Te nem akarod megmenteni őket, akik ugyan olyan jó barátaid lehetnének, ha hagyod?

A lány elgondolkodott. Úgy tűnt fontolóra veszi a dolgot. Komoly arccal bámult a semmibe, mintha visszaemlékezett volna. A szemében sötétség és rettegés ült. Majd az ajka mosolyra húzódott, de a szeme még mindig a semmibe bámult.

- Mit tudsz te? A naivitásod már fájdalmas. Tudod, te egyáltalán, hogy milyenek az emberek? Legalább olyan kegyetlenek, mint Tian. Mi értelme megvédeni őket? Röhögnöm kell a hülyeségen.

- Lehet, hogy naiv vagyok, és meglehet a véleményed az elképzeléseimről igazak, de hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy én lennék köztünk az egyetlen naiv. Csak azért ítéled el az egész emberiséget, mert néhányan kegyetlenül bántak veled. De csak hogy tudd! Körbe vesznek téged is azok akik értékesnek, és barátnak tekintenek téged, de te észre se veszed. Harcolnak érted, de te ellököd magadtól őket. Aztán fel se tűnik, de bele tapostad a földbe mindet egytől egyig. Akkor ki is a kegyetlen?

- Hülyeség. Egyáltalán honnan veszed ezt?

- Lássuk! Tegyünk próbát! Én szívesen lennék a barátod. – és felé nyújtotta a kezét. – Hát te az enyém?

Kana döbbenten nézte a fehér kezet, ami olyan biztosan meredt felé. Semmi kétely, semmi bizalmatlanság. Nem remegett. Nem feszült meg attól, hogy elrántsa, ha muszáj. Nem tartotta készenlétben a reflexeit.

- Ennyire bízol bennem?

- Ennyire szeretnék bízni benned.

Könnyek csordultak végig az arcán. Hogy bízhat meg valaki benne, amikor nagyon jól tudja, hogy kicsoda, és aki nem is egyszer megpróbálta megölni őt. Arca engedett a kemény vonásokból és ellazult. Hirtelen enyhe fáradtság látszott rajta. Megragadta a felé nyújtott kezet és a segítségével felegyenesedett. Nem bírt sokáig úgy maradni, a gravitáció legyűrte, de egy hirtelen támaszték került a hóna alá és karolta át a derekát. Net mosolygott és megindult lassan a lánnyal. Nagyon lassan tudtak csak haladni, amíg Net meg nem unta és fel nem kapta a vámpírt.

Kana zavartan tűrte, hogy vigyék. Nem tudta eldönteni, hogy élvezze e ki, vagy hallgasson a büszkeségére és lökje el magától. Végül úgy döntött, hogy nem okoz neki bosszúságot, és a karjaival átkulcsolta a fiú nyakát és a fejét a vállára hajtotta. Kana érezte a finom vérének illatát, amit olyan szívesen megízlelt volna, de olyan jól eső érzés árasztotta el, hogy erről most könnyedén lemondott.

Már régóta gyalogoltak csendben. A Farkasvérű örömmel gyönyörködött a tájban. Távol, úgy 5 km-re a patak csordogálása még mindig hallatszott, ami úgy tűnt megszabadult a jég dermesztő keménységétől és összevegyült a vízzel. A madarak is csicseregve jelezték a tavasz közelségét. A fák pompáztak és élénken ragyogtak a magasból jövő napfény miatt. Net szerette ezt az időszakot, ugyanis olyan kellemesen és megnyugtatóan hatott rá. Mindig boldogság öntötte el a látványától. Olyannak látta, mint egy gyönyörű festményt, amit nem ember festett, hanem valami olyan természetfeletti erő, amit senki nem lát. Bár nem sokban tévedett. De ez bizony nem festmény. Ez valóság.

A farkasok csodálattal figyelték a fiút egy órával később is, amikor még mindig egy csepp verejték nélkül vitte a lányt. Úgy tűnt semmi nehézséget nem okozott neki a vámpír testsúlya, míg Kana eléggé zavarban volt. Érezte a merev, belé maró tekinteteket, amik azt sugallták neki, hogy Netet leszámítva senki nem bízik meg benne. De miért is bíztak volna meg, hisz meg akarta ölni az egyetlen reménységüket a túlélésre. De fájt neki, hogy így bámulják.

Szeretetet, melegséget akart. Jobban átkarolta Netet, mert a fiú ezeket meg tudta adni neki. Sőt, még annál is többet. Bizalmat, törődést.

- Ne aggódj! Idővel lehet, hogy megszokják. Bár mivel vámpír vagy, talán sosem fognak teljesen befogadni, sőt! Talán mindig lesz valaki aki megakarja keseríteni az életed, ha velünk maradsz, de ne add fel! Harcolj azért amit szeretnél és legalább tisztelni fognak. - mondta neki halkan Net.

- Rendben. – bólintott a lány. – Amúgy hova megyünk?

- Nem tudom.

- Pedig elég határozott léptekkel haladsz előre. - nézett az arcába.

- Én sem tudom miért. – Net megállt, majd hátra fordult. A kisebb hadseregnek tűnő farkas horda hátul, kissé lemaradva követte őket, míg Kira és Mindol két méterre mögötte haladtak, de most mind megálltak. – Hova is megyünk? – kérdezte Kirát.

- Hogy tudsz ennyire simán a jó irányba menni, ha még azt sem tudod hol van? -tette összehúzott szemöldökkel a kezeit a derekára.

- Nem tudom. Talán megérzés? - vonta meg a vállát könnyedén, mintha semmi sem lenne a kezében.

- Tsh. Az öreg tanító mesteredhez.

- Ja igen. – azzal visszafordult, hogy folytassa útját, de mikor szembe nézett az irány vonallal, egyszerűen csak állt egy helyben és nem mozdult.

- Mi van? – kérdezte Kira.

- Merre is kell akkor menni? - nézett vissza.

- Hova lett a megérzés?

- Azt hiszem elpárolgott.

Kira bosszankodva átvette a vezetést. Mindenki megindult, hogy kövesse a lányt, kivéve Netet. Mindol odaért Net mellé és megkérdezte: - Most mi van? Miért nem indulsz?

- Rossz érzésem van. Szerintem valaki figyel minket.

- Igen. Körülbelül huszonnégy farkas figyeli minden lépésedet.

- Az övékét eddig is éreztem, de ez most más. – ekkor hirtelen ellökte a tanárt és Kanával a kezében hátra ugrott, hogy elkerülje a nyilat, ami most így a földbe fúródott. Döbbent csönd lett. Mindenki figyelt. A fülek kihegyesedtek, a szemek éles villanásokkal cikáztak ide-oda, testtartások támadó pozíciót vettek fel és a farkasok szőre az égnek meredt.

Net letette a lányt. Kiegyenesedett és becsukta a szemét. A pulzusát visszafogta, a levegővételét lelassította. Kizárta az olyan hangokat, amit a farkasok adtak ki. Elengedte a füle mellett a gyönyörű patak és az madarak hangját. Az idegen neszekre, halk lépésekre és a figyelő szempárra koncentrált. Érezte, hallotta az idegent és kiszimatolta a szagát. Az illat olyan volt, mint egy emberé, de enyhe farkas szagot is érzett benne. Mintha parfümmel próbálta volna leplezni ezt a szagkeveréket, ugyanis citromfüvet is érzett belevegyülni. Gyenge volt a szaguk, ezért vélte úgy Net, hogy már egy ideje magára spriccelte a kivonatot.

Még a helyét nem tudta behatárolni. A szél sok gondot okozott neki, de érezte, hogy közel jár. Valami megmozdult az egyik bokorban. Hallotta arról az ágak hangját és nem a magasból, hanem a föld fölött egy kicsivel. Hallotta azt is ahogy valami süvít, mintha ketté szelné a levegőt. Egyre közelebbről jött. Nem nyitotta ki a szemét.