I Am Serious

1.-A Grimmauld tér 12.-ben

- Hermione drágám, menj, és keltsd fel Harryt meg Ront! Nemsokára kész a reggeli.

- Máris, Mrs.Weasley!

Hermione felrohant az emeletre, majd bekopogott a fiúk ajtaján. Semmi válasz. Benyitott. Ron még mélyen aludt. Kócos vörös haja csillogott az ablakon besütő napfénytől. Szeplői is jól látszódtak. A takarója az éjszaka folyamán leesett a földre. Szembetűnő volt, hogy az elmúlt egy-két évben mennyit nőtt; hálónadrágjából jócskán kikandikált már a lába.
A lány tekintete azonban ismét az arcára vándorolt.

Istenem, milyen aranyos... amíg alszik, és nem szólal meg... - gondolta magában.

Belépett a szobába, és becsukta az ajtót.
Harry a fallal szemben feküdt, így arca nem igazán látszódott. Az ő takarója nem járt úgy, mint Roné. Hermione közelebb ment hozzá, hogy felkeltse, de látta, hogy a szeme már nyitva volt.

- Szia, Harry - suttogta.

A fekete nem reagált.

- Mrs.Weasley küldött, mindjárt kész... - Hermione nem fejezte be a mondatot. Harry a falra meredt, mintha olyan érdekesnek találta volna. Tekintete fátyolos volt, nem figyelt a lányra.

- Harry - kezdte újra -, mi a baj? Mostanában nagyon feszült vagy. Haragszol még ránk, amiért nem írtunk?

- Nem, dehogy...

- Sajnálom, de így volt biztonságos.

Megint nem reagált.

- Nyomaszt még valami?

- Csak... mindegy...

- Cho?

Harrynek görcsbe rándult a gyomra. Mikor meghallotta Cho nevét, egyből Cedric jutott eszébe.

Én tehetek róla, csakis én...

A bűntudat és az emléke borzasztóan marta őt. Ennyi idő alatt lehetetlen volt feldolgoznia az eseményeket. Belegondolnia, hogy soha többé nem láthatja Cedricet a Roxfortban, mindössze egy könnyedén kiejtett átok miatt, igencsak fájdalmas volt. Tehetetlenül nézte végig, ahogy Voldemort kiadta az utasítást, Peter Petigrew, az az áruló pedig szó nélkül megtette.

Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, más valaki is nyomta a szívét... de az még véletlenül sem volt fekete, nem volt hollóhátas, és nem volt lány.

Cho Chang?

Ugyan már! Mit éreztem én Cho iránt? Kedves volt velem, aranyosnak találtam, ezért hívtam őt a bálba. Azt mégsem kérdezhettem meg, akit igazán szerettem volna.

- Igen, igen, Cho - mondta zavartan Harry.

- Szegény lány - meredt ki az ablakon Hermione egy pillanatra. - De nem te tehetsz Cedric haláláról. Emiatt ne emészd magad. Biztos, ő sem hibáztat téged. Na meg rengeteg pletyka kering rólatok a lányok körében, csupa jó, szóval ne aggódj! - Hermione elmosolyodott és bátorítóan megsimogatta a fiú kezét.
Harry most, hogy tudta, hogy még pletykák is vannak róla meg Chóról, egyáltalán nem lett boldogabb, sőt.

Hermione végül átlépett a másik ágyhoz.

- Ron - suttogta a fülébe. - Ron, kelj fel! - Hermione gyengéden megsimogatta a fiú karját, de ez másmilyen volt, mint az előbb Harryvel. Ron is megborzongott egy kicsit, igaz, csak álmában. A lány, amíg a vörös arcát fürkészte csak mosolygott. Mérhetetlen szeretettel nézett barátjára és le sem tudta venni a szemét a szeplős orcáról.

- Mindjárt jövök - mondta Harry.
Összeszedett pár ruhadarabot, majd kiment a fürdőszobába. Magára zárta az ajtót, és belépett a mosdókagyló elé. Felnézett a tükörbe, de nem magát, hanem Draco Malfoyt látta. Draco Malfoyt, aki éppen Pansy Parkinsonnal csókolózott a Roxfort Expresszen, olyan indokolatlanul hevesen, hogy azt inkább egy privát szobában kellett volna. Mikor elhaladt a fülkéjük előtt pár hónapja, akkor lehetett szemtanúja ennek. Ott, életében először tapasztalt ehhez fogható gyomorforgató érzést ilyentől. Az elején azt hitte, hogy ezt csak az undor váltja ki, amit a mardekárosok iránt táplált, hidegen kellett volna hagyja a páros, akit sosem méltatott egy pillantásnál többre. Legalábbis Harry szerette volna azt hinni, hogy azokhoz a pillantásokhoz nem társult semmiféle érzelem.
Egész nyáron állandóan csak a Malfoy fiúra tudott gondolni, ahogy azzal a rosszindulatú boszorkánnyal az ölében... Undorító!
Harry megmosta az arcát, hátha az elűzi azokat a rossz emlékeket, de nem így lett.
Holmi víz nem volt képes ilyen varázslatra.