I Am Serious

5.-Végre otthon

Már az összes diák a nagyteremben várta, hogy beosszák az elsősöket, és végre elkezdődjön a vacsora.

Harry pár griffendélessel beszélgetett, legalábbis hallgatta, hogy milyen izgalmas dolgokat csináltak a nyáron.
Közben fel sem tűnt neki, hogy a bólogatások közepette a tekintete folyton a mardekárosok asztalát kereste. Ott is csak egy személyt.

Malfoy Pansy Parkinson mellett ült fél kézzel átkarolva őt. A szőke beszédét figyelte mindenki, aki hallótávolságon belül helyezkedett el. A másik kezével nagyban gesztikulált, többször majdnem orrba is vágta a mellette lévő Monstrót, de a fiú egy szót sem szólt.

Harry, ha csak visszagondolt arra a pillanatra, mikor Malfoy megérintette a száját, hányingere lett. Étvágya már végképp nem volt.

Amikor Pansy megpuszilta az arcát, akkor legszívesebben kiment volna a teremből, hogy ne kelljen ugyanabban a helyiségben lennie velük. Mert tudta, hogy amíg ott ül, nem fogja bírni levenni róla a szemét.

Harry számíthatott volna rá, hogy a szőke előbb-utóbb észreveszi, hogy bámulják, mégis mikor találkozott vele a tekintete, elpirult. Elpirult.

Malfoy erre elmosolyodott, bár ezt a griffendéles nem láthatta, mert gyorsan elfordult. A szőke megvárta, hogy elteljen elég idő, hogy Harry újra felé nézzen, és akkor odahajolt a barátnőjéhez, hogy megcsókolja.

Ezt direkt csinálná?

Harry még sosem örült meg ennyire Dumbledore-nak. Amíg beszédet tartott, volt mi elvonja a figyelmét, mégsem bírt koncentrálni rá. Csak várta, hogy végre kiléphessen a teremből, és egyedül lehessen valahol. Bár még nem tudta, hova tudna menni.

Kell találnom egy csendes helyet, ahol nincsen senki.

- ...ünnepélyesen megnyitom az évet! - fejezte be végre Dumbledore professzor.

Harry felpattant, és elsőnek hagyta el a nagytermet.
Még a tömeg előtt elsietett, de mégis merre? Nem igazán tudta, csak ment, amerre a lába vitte. Egymás után hagyta el az emeleteket, majd egy folyosón kötött ki. Amikor zsákutcába ért, megtorpant. Idegességében fel-alá sétált, és közben azt mondogatta magában, hogy szüksége van egy helyre, ahol egyedül lehet.
Egyszer csak a semmiből az addig üres falon megjelent egy ajtó.

Mi a...?

Harry nem tudta, hogy benyisson-e, fogalma sem volt, hová vezet, de lépteket hallott a közelben, szóval döntött.

Belépett, és gyorsan bezárta az ajtót. Egy szoba fogadta őt, ami nagyon hasonlított egy kisebb klubhelyiséghez, mégsem volt kifejezetten egyik házhoz sem köthető. Volt ott egy kanapé, két fotel és egy szőnyeg leterítve a földre, más bútor nemigen.
Egy szintén kisebb ablak nézett a birtokra, amiből most szinte semmi sem látszott a sötétség miatt.

Harry nem tudta, hova lyukadt ki, de mivel úgy látta, egyedül van, fáradtan levetette magát a heverőre, és elkezdte masszírozni az orrnyergét. Kezdett fájni a feje.

Mi ez az egész perverziója, hogy piruljak el, ha rámnéz?! Mégis miért akarná ezt?! Nincs ennek semmi értelme!
És ahogy megcsókolta azt a lányt? Mintha direkt csinálta volna. De miért csinálná direkt? Mintha féltékennyé akarna tenni, ez őrület!

Harryt pár nyugodt perc heverészés után ajtócsapódás zavarta meg, mire ijedten felpattant a kanapéról. Már azt hitte, hogy a szoba tulajdonosa érkezett meg, azonban csalódnia kellett. Még Friccsnek is jobban örült volna annál, mint aki akkor jött be. Malfoy volt az. Már megint.