I Am Serious

10.-Érintések

Eltelt egy hónap.
Harry és Malfoy nem beszéltek egymással azóta, csak a tekintetük találkozott egyszer-kétszer. Végig ott lógott a levegőben, amit a szőke mondott a griffendélesnek utoljára Roxmortsban. Ez naponta vagy százszor eszébe jutott, ahányszor csak megpillantotta őt.

Viszont valami megváltozott: Parkinson hirtelelen eltűnt a szőke mellől. Nem ült többé mellé, nem sétált vele kézenfogva, nem nevetgélt vele, és egyáltalán nem is szólt hozzá. Arról nem beszélve, hogy a lány arca kifejezetten komor és szomorú volt, a szeme meg mindig vörös és könnyes.
Pedig Malfoy egy cseppet sem változott, úgy viselkedett, mint ahogy szokott. Az ő arcáról nem tűnt el a magabiztosság.

Összevesztek volna?

A másik oldalon ott volt Ron és Lavender, akik szinte az összes idejüket egymással töltötték.
Harry és Hermione mondhatni, elvesztették vörös barátjukat.

A kettőre csökkent jó barát egymással beszélgetve ült most asztaluknál az ebédre várva.

- Szerinted meddig tart a nagy lamour? - kérdezte Hermione cinikusan. Egyértelmű volt, kiről beszélt.

- Nem hiszem, hogy sokáig - vakarta tarkóját Harry. Nem szerette, mikor rájuk terelődött a szó. Hermione idegességét ilyenkor kézzel lehetett tapintani.

- Miért? Tök jól összeillenek - gúnyolódott. - Na, csak emlegetni kell őket - nézett az ajtó irányába.

- Sziasztok - köszönt Ron barátainak. Harry viszonozta, a lány azonban egyszerűen hallgatott. Lavender ezért kritikus szemmel végigmérte őt. Mégsem hagyhatta, hogy így bánjanak a fiújával!

- Szia, Hermione - köszönt direkt hangosan, kis gúnnyal a hangjában.

- Ó, szia, Lavender! - válaszolt Hermione nyugodt, kedvesnek tűnő hangsúllyal. - Hogy vagy? - mosolygott barátságosan.

- Teljesen jól! Te?

- Ó, én is, köszönöm kérdésed! - Lavender nagy nehezen erőltetett egy félmosolyt az arcára, majd barátjával leült. Hermione elfordult a párostól, és folytatta beszélgetését Harryvel.

- Mikor lesz az első meccsetek?

- Két hét múlva a Hollóháttal - vágta rá Ron barátjába fojtva a szót. Erre Hermionétól csak egy szemforgatást kapott.

Mikor mindenki végzett, az összes diák egyszerre próbált kitódulni az ajtón. Harry a tömegben nem is figyelt arra, ki van mögötte, mígnem egyszer csak meghallotta azt a túlságosan is ismerős hangot, hisz már vagy négy hete ez kísérti.

- A Szükség Szobájánál - súgta a fülébe, és már el is tűnt.

A griffendéles hátrafordult, de nem látta sehol Malfoyt. Csak beképzelte volna? Lehet, de ő inkább biztosra szeretett volna menni.

Szóval Szükség Szobája?

Harry mire odaért ahhoz a faliszőnyeghez, ahol a legutóbb is megjelent az ajtó, már biztos volt benne, hogy csak az agya viccelte meg.
Miért hívná őt oda?
Bár mostanság inkább már meg sem lepődik tőle semmin. Lehet, hogy meg akarja valamivel átkozni, mert miért ne, hiszen ellenségek.

Szíve a torkában dobogott. Elment háromszor a fal előtt, miközben Malfoyra gondolt. Az ajtó megjelent. Kezét a kilincsre tette, de nem volt ereje lenyomni azt. Úgy érezte, mintha gyomrát valaki éppen próbálná kifacsarni. Már bánta azt a pár falatot is az ebédjéből. Muszáj bemennie! Ha már idáig eljött, nem fordulhat vissza. Nem bírná ki, ha nem tudná meg, hogy most hangokat hallott a fejében, vagy tényleg beszélt hozzá valaki.