Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

1, Miért akarná bárki megölni?

[Hűvös szél fújt, én pedig vékony anyagból készült ruhát viseltem, ami az őszi évszakban kifejezetten kínzó volt. A bőrömet csípte a hideg levegő, a nap sugarai pedig egyszer előbukkantak a felhők közül, máskor pedig nem, de mindkét esetben szörnyen hideg volt. A szememen sötét anyag gátolta a kilátást. Tizenkét éves voltam…

–  Még 10 perc – kaptam értesítést a mestertől, aki figyelt rá, hogy véletlenül se csaljak. Már majdnem két órája figyelte, nehogy elmozduljak a farönkről. Az edzés részeként állítottak oda fél lábon, bekötött szemmel. Hideg volt, fáztam és legszívesebben én is játszottam volna fogócskát a többi gyerekkel meleg, arra alkalmas öltözetben. Az én utam azonban más volt, mint az övék.]

06.24

–  Biztos, hogy neked való munka ez? – kérdezte, és kitépte a kezemből az újságot, hogy jobban szemügyre vegye. –  Szerintem felejtsd el – mondta, én pedig ártatlan tekintettel méregettem, már amennyi tőlem telt az ártatlanságból. Munkát kerestem a közelükben, hogy beilleszkedjek addig is. Lakás problémám nem volt, apám kapcsolatainak köszönhetően.

– Miért? Szerintem éppen megfelel. Csak hurcolászni kell azokat a dobozokat egész nap. Semmi megterhelő nincs benne – fontam össze magam előtt a kezem, és megjátszott sértődöttséggel félrefordítottam a fejem.

–  Semmi megterhelő? Egésznap nehéz dobozokat kell cipelni. Ez a megterhelő. Nem lányoknak való – zárta le a témát, de én itt koránt sem tekintettem befejezettnek.

–  Hogy nem lányoknak? Ki dönti el, hogy mi való lányoknak? – kötöttem bele. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért lennének kevesebbek a lányok. Hiszen semmivel sem voltam rosszabb sohasem, mint férfi társaim. Akkor még képtelen voltam megérteni a gondolatmenetét. Nem foglalkozott ezzel, csak letette az újságot az asztalra, hogy tovább nézegesse, majd végül rábökött valamire. Fölé hajoltam, hogy jobban megnézzem.

–  Szó sem lehet róla – kötöttem ki azonnal, amint megláttam, hogy egy ruha üzletbe keresnek eladót. – Ezt nem csinálom – hisztiztem tovább, de akkor már a szemébe néztem. Olyan volt a tekintete, mintha az egész univerzumot átlátná, mindenkibe bele látna, csak belém nem. Őszintének, nyíltnak és ártatlannak tűnő volt. Kicsit megdöbbent a reakciómon, de rám hagyta az egészet.

–  Jól van. Nekem mindegy – mentegette magát, mielőtt még jobban belemerültem volna a hisztibe. Jó, kicsit megerőltető volt eljátszani a hisztit, amiről agresszívan leszoktattak még egészen kicsi koromban, de tényleg a sírás kerülgetett. Tényleg azt gondolta, hogy majd pont egy ruhaüzletben fogok dolgozni? Maga a gondolat, hogy egyszerű munkát kell elvállalnom csak miatta, kicsit bosszantott. Legszívesebben már túl lettem volna az egész ügyön, hogy folytassam az igazi életem, hullák és vér között. Ráadásul a többi megbízást sem hanyagolhattam el, így dupla munkát kellett végeznem, mert míg éjszaka igazi munkát végzek, napközben el kell játszanom, hogy teljesen normális vagyok. Nem vagyok az. Bérgyilkos vagyok!

[Az első találkozásunk utáni nap volt. Már dél után járt az idő, és épp befejeztem a hajmosást. Valójában csak a hívásra vártam, hiszen megadtam a telefonszámom. Egész nap ki sem mozdultam a házból, mert arra a bizonyos hívásra várakoztam. Kezdtem kételkedni benne, hogy tényleg felhív. Már az új tervet szövögettem, hogy kerülhetek mégis a közelébe, mikor kiesett a kezemből a fésű mobilom csengőhangjának hirtelen zajára. Gyorsan felkaptam az ágyról, és...

– Szia – szóltam bele minél izgatottabbnak tűnő hangon. Nem azért kellett megjátszanom ezt, mert nem voltam az.

– Szia, esetleg, ha van időd, este összefuthatnánk – mondta, de nem pontosan értettem, hogy az összefutás mire vonatkozik, és hogy kell felöltözni hozzá.

– Mire gondoltál pontosan? – kérdeztem, hogy pontosítsam magamban, de nem voltam biztos benne, hogy eléggé érdeklődően tettem ezt. – Nem baj, egyébként sem kell azonnal a nyakába ugranom – gondoltam. S bár gondoltam, azért mégis kicsit féltem. Az egyetlen esélyem a küldetés sikeres végrehajtására, ha bízik bennem és megkedvel. – Bár akkor sem tűnök majd túl lelkesnek, ha mindent beleadok. Talán ettől nem kell félnem. A szerencse az én oldalamon áll – kalandoztam, míg ő folytatta.

– Csak gondoltam, talán elsétálhatnánk a Hyde Parkba, vagy ilyesmi.

– Nagyszerű – egyeztem bele, majd kikötötte, hogy értem jön, így lediktáltam a címet. Ott kezdődött el az egész.]

– Este ráérsz? – kérdezte bizonytalanul fürkészve az arcomat. Legszívesebben azt mondtam volna

neki, hogy igen. Vagyis… abban a pillanatban azt akartam mondani valamiért.

– Nem – mondtam végül. – Dolgom van – fújtam ki a levegőt bosszúsan, amitől az áladóan arcomba lógó tincs felröppent. Komikus volt. Hatalmas ártatlan szemekkel néztem rá, hogy ne tűnjön kifogásnak. Nem is volt az. Tényleg dolgom volt, és reméltem, hogy nem kérdez rá. Nem tette. Hamarosan kifizette a shake-et, és elhagytuk a helyet. Fizetett és kinyitotta az ajtót előttem… Közben visszaemlékeztem a Hyde parkra.

[A hold időnként megszökött rabságából a felhők árnyékából, s olyankor szikrázó fényével szórta tele a tavat, és annak partját. Jól eső, ám késői hűvös szellő simogatta a fák lombjait, amik ennek hatására susogó hangjukkal töltötték be azt az estét. A tücskök ciripelése, és a békák kuruttyolása közel a vízhez, egy pillanatra eszembe juttatta a Péntek 13 című filmet. Morbid humor a nyolcvanas évekbeli filmet felidézni, mikor olyasvalakivel sétálgatsz kettesben, akit meg kell ölnöd. Csak lépkedtünk egymás mellett, ez számomra kissé kínos volt. Nem tudtam, hogy mire gondol, és biztosra vettem, hogy ő sem tudja, mire gondolok én. Az embereket figyeltem, volt körülöttünk néhány. Amolyan éjszakai baglyok, akik mindenképpen azt akarták, hogy célpontom túlélje az éjszakát. A tó közelében ledobtam magam a nedves fűbe, és magam után rántottam őt is. Csak nevetett ezen így hát én is nevettem.

– Szép – mondtam, hogy végre megszakítsam a csöndet közöttünk, s közben fülem mögé tűrtem egy tincset, ahogy szétnéztem magam körül. Még sosem volt időm, vagy türelmem ilyen alaposan megvizsgálni a helyet. Vagy bármilyen helyet. Mindig rohanásban, majd a vértől bűzlő szobában. Szinte az összes szabadidőmet a testek nyom nélküli eltűntetése kötötte le. Sosem bántam ezt, egészen addig a pillanatig, mikor ott ültem a nedves fűben. Láttam a víz tükrén játszadozó árnyakat, és hallottam a nyári este zajait. Akkor tudatosult bennem, mi mindenből kimaradok, amíg a vért sikálom a fehér csempéről a neonvilágítású szobában. Véletlenül, és nagyon halványan elmosolyodtam. Nem mintha szokásom lett volna az ilyesmi. Talán az volt az első őszinte mosolyom egész életemben. Elmélkedésemet megzavarta, hogy időközben rám húzta melegítő felsőjét, amit én nem hoztam magammal. Elég hűvös volt az idő, de engem nem zavart, észre sem vettem. Újabb mosolyt vettem fel, majd rá néztem. Hajam ismét a szemembe lógott, amit készségesen ki is simított onnan, hozzám hasonlóan ő is a fülem mögé tűrte. Így jobban láthattam kusza szőke haját, és az univerzum legártatlanabbnak tűnő szempárját.

– Köszönöm Niall – mondtam, és ledöbbentem ezen a figyelmességen. Széleskörű ismereteim voltak az emberi viselkedést illetően. Ismertem a bosszúvágyukat, perverz gondolkodásmódjukat, gonoszságot, féltékenységet, gyűlöletet… Felismertem az emberek tekintetében a hazugságot, és a hátsószándékot. Azt hittem mindent tudok, de benne nem volt hasonló. Egyiket sem láttam abban a kék szempárban. Összezavart ezzel, nem tudtam bele látni és ez piszkálta a csőröm. Olyan volt, mint egy rejtvény, és meg akartam fejteni, mielőtt a küldetésem bevégeztetik. Kezdett kíváncsivá tenni, hogy őt miért akarja bárki megölni. Teljesen más volt, mint a többi. Vajon tényleg olyan ártatlan, amilyennek tűnik? Vagy ez csak nagyszerű színészi játék? Nem értettem a viselkedését sem, hiszen még nem is ismert. Miért viselkedik valaki így? Az este további részében próbáltam beszéltetni, mert bár tárgyilagosan kezeltem őt is, kíváncsi lettem, hogy miért lett ő célpont. Tudom, hogy nem szabadna foglalkoznom ezzel, de ő csak egy szőke fiú egy bandából. Ugyan már… miért akarná bárki megölni őt? Közben folyamatosan meséltetett ő is, de az én múltamban nem volt titok. Maga a múltam volt egy titok.]