Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

3, Több romantika szorult bele, mint belőlem százba

06.26

A tőrt dobálva sétáltam a késő éjszakai órák hűsében egy aranyos külvárosi részen, ahol a házaknak kertje van, és a lakók boldognak tűnnek. A halvány világítást is a pokolra kívántam, jobb szerettem volna, ha teljesen sötét van. Nem volt. A fák lombja vetett épp annyi árnyékot, hogy ott megbújva haladjak, Csak mentem semmiféle zajt nem csapva, és dobáltam a tőrt. A tőrt. Ez az a tőr, amit anyámtól kaptam, amikor elkezdtem a kiképzést. 

[Kicsit ideges voltam az első napom miatt. Egy lány sem volt ott rajtam kívül, és egyébként is kivételeztek velem, mert a főnök „lánya” vagyok. Anyám próbálta enyhíteni ezt a kínos érzést. Ő talán nem is tudta, hogy a fiúknál is keményebben kell edzenem csak, mert ő rosszul választott. Rosszul, de erre ő maga sosem jött rá. Elvakultan szerette azt az embert, olyannyira, hogy a lányát bérgyilkosnak adta, fel sem merült benne, hogy nem egy tipikus női mesterség vagy az, hogy nem legális a dolog. Tipikus régimódi nő volt romantikus elképzelésekkel, aki beleszeretett egy emberbe, és onnantól bármit feláldozott volna az ő boldogságáért. Még a lányát is. 

– Mady drágám, nem kell félned – mondta, és a kezembe nyomta ezt a tőrt, amit a mai napig őrzök. – Minden rendben lesz – simogatta meg a hajam, és mosolygott. Láttam rajta, hogy ő is félt, mégsem tett semmit. Hozzájárult mindahhoz, ami engem ilyenné változtatott. Végül beláttam, hogy nagyon jól tette. Jól fizető munka, és a kiképzésnek köszönhetően olyan hátrányos tulajdonságokkal sem rendelkezem, amikkel a többi ember. Például nem érzek semmit, ha elvágok egy torkot. Azt hiszem hálás vagyok neki. 

 

Az volt az utolsó beszélgetésünk életében, és ez a tőr az egyetlen emlékem róla. Más lányoknak nyaklánc, vagy gyűrű. Nekem egy tőr.]

Csak sétáltam a szokásos latexben. Nem volt már telihold, és egyébként is alig látszott ki a felhők alól. A csillagok még kevésbé. Néztem a felém tornyosuló lombok árnyait, és mélyeket lélegeztem az éjszakai lehűlés miatt tisztának tűnő levegőből. Életemben először rosszul érzetem magam. Talán szomorúság volt. Mindenesetre kellemetlen. Nem tudtam, miért. Nem tudtam, hogy lehetne eltűntetni, de próbáltam kiüríteni a fejem. Egy villanypózna mellett haladtam el közben, melynek elöregedett vezetékei zúgó hangot adtak. Leálltam a tőr dobálásával, és egy ideig csöndben álltam ott. Hallgattam azt a zúgást. 

Nem volt semmi dolgom, az éjszaka és Niall jófiúsan hazavitt tizenegyre. Fogalmam sem volt, miért viselkedik így velem. Egyszerű volt, és több romantika szorult bele, mint belőlem százba. Jó azt azért tegyük hozzá, hogy belém egy csöpp sem szorult, így nem olyan nehéz lenyűgözni. Kicsit meguntam ezt az egészet, ezért is jöttem kiüríteni a fejem. Levegő… levegő kell, és minden jó lesz. Küldetést letudni, és folytatni az életem. 

[Még korábban aznap este, Niall mindenképpen találkozni akart velem. Azt reméltem, hogy végre olyan helyre visz, ahol könnyű dolgom lesz vele. Nem így tett. Mintha titkon érezné, hogy meg akarom ölni. Kikötötte, hogy nincs mese, hétre legyek kész, mert jön. Teljesen pontosan hét órakor ott állt az ajtóm előtt, és hangosan kopogtatott. Erre olyan ideges lettem, mint egy átlagos tizenkilenc éves lány. Nagyon szégyelltem magam.

– Kész vagy? – kérdezte ajtónyitásomat követően még mielőtt köszönhettem volna neki.

– Most már elmondod, hova viszel?

– Egy egyszerű helyre – válaszolta váll rándítva, s közben úgy mosolygott, mint egy kölyök. akaratlanul is elmosolyodtam rajta. A kocsihoz kísért és kinyitotta előttem az ajtót. Ahogy senki sem azelőtt. Egészen hamar oda értünk, a sofőr gyorsan, de biztonságosan vezetett. Fogalmam sem volt, hova érkeztünk, de egy tökéletes vidékies táj volt. Mivel az út alatt Niall vicces történeteket mesélt – amire alig tudtam rávenni, mert azt akarta, hogy én beszéljek –, nem figyeltem hova vitet, ahogy az időt sem figyeltem. Ez később ledöbbentett, ezidáig sosem tudtam odafigyelni rá, mikor beszélt.

Egyszer csak megálltunk, és én egy mező közepén találtam magam. Egészséges, gyönyörű zöld fűvel, a levegő érezhetően tisztább volt, pedig nem lehettünk messze Londontól. A fűben egy leopárd mintás pléd feküdt egy fa alatt, amiről világító függők lógtak, és az elmaradhatatlan étel (!). Felé fordultam, és megöleltem, még mielőtt feltettem volna a kérdést. Régóta foglalkoztat a dolog, és zavar, hogy nem kapok rá választ.

– Miért? – toltam el magamtól, és akaratlanul is lefelé görbült a szám. Mintha rosszat tettem volna, és szégyellném, pedig nem tettem semmit. Még nem. Nem akart válaszolni, ahogy legutóbb sem, csak megragadta a kezem, és magával cibált. Azt hiszem ő volt az egyetlen ember, aki igazi nőként bánt velem, pedig leginkább úgy viselkedtem, mint egy kisiskolás. Kedves volt hozzám, figyelmes közben jobban tudta, hogy mi fog tetszeni nekem, mint én magam.

Mikor megettünk mindent, amit hozott, komolyan néztem rá, és egy újabb kérdést tettem fel. Ez már azóta türelmetlenkedett bennem, mióta megérkeztünk;

– Miért nem kockás?

– Amikor először láttalak, leopárd mintás ruhában voltál – mondta, és a távolba nézett, mintha próbálna visszaemlékezni. Nem lehetett túl nehéz, hiszen csak néhány napja volt. Nem emlékeztem erre, de meghatott, hogy ő igen. Rá mosolyogtam.

Közelebb hajolt, és én tudtam, hogy mit akar… Ó, bár ne akartam volna én is, de nem lehetett. Már így is kockázatosnak éreztem a találkozgatást. Az ő hibája volt, mert mindig olyan tökéletesen viselkedett. Kétségbe ejtett az az érzés, amit a közeledése váltott ki, hogy már nem csak a küldetésem sikeressége miatt szeretném, hogy még közelebb legyen. Nem azért, mert célpont volt. Bár ne ő lett volna! Lett volna inkább valaki más! Bár sosem ismertem volna meg, mert ő mindent tönkre tehetett volna, ha most hagyom magam. Csak azért, mert ő az aki! Nem hagyhattam, hogy megcsókoljon. Elfordítottam a fejem, és a leopárd mintát pásztáztam tekintetemmel. Észrevehetetlenül felpillantottam rá, kicsit meglepte a reakcióm. Borzasztó bűntudatom lett, amiért ezt csinálom vele. Azt hiszem ez az első igazi érzésem, mióta megkaptam azt a tőrt. Az első emberi érzés. Miatta. Niall miatt.

Pár percnyi égető csönd után megszólalt;

– Ha akarod, mehetünk – majd lehajtotta a fejét, hogy ne tudjak a szemébe nézni. Nem is akartam. Felállt, és a kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam.

– Fogsz még keresni? – kérdeztem. Kicsit féltem, hogy „nem” lesz a válasz.

– Ne keresselek? – kérdezett vissza. Kis csalódottságot láttam az arcán. A kérdés viszont némileg megnyugtatott. El kellett döntenem, hogy a küldetés a fontosabb, vagy az, hogy ő éljen. Válaszolhattam volna nemet. Nem keresett volna, én meg bejelentem, hogy sikertelen küldetés. Rossz a híremnek, de Niall él. Él egészen addig, amíg meg nem bíznak mást. Miért akarhatják megölni? 

Vagy válaszolhattam azt, hogy DE. Ha keres, az egész folytatódik, és meg kell ölnöm. Minél hamarabb…

– De. Szeretném – hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy bele pirulok ebbe a hülye helyzetbe. Talán kislány koromban pirultam el legutóbb, mikor elloptam egy nyalókát, és lebuktam. Ő csak bólintott, és hazavitt már tizenegyre.]