Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

12, Sajnálom...

este07.01

Niall becsukta mögöttem az ajtót. Nem gondolkodtam, mert tudtam, hogy meg KELL tennem, így meg is fogom tenni. Az utolsó lehetőségem. 

– Ülj le – mutatott a kis kanapéra, én pedig kérdés nélkül szót fogadtam. Döbbentem követtem a tekintetemmel, amint helyet foglalt mellettem, és dzsekije egyik zsebéből egy kis dobozkát vett elő, majd felém nyújtotta.

– Mi ez? – kérdeztem, mielőtt még elvettem volna tőle.

– Csak nyisd ki – mondta, majd megfogta a kezem, és beletette. Miután tekintetével még egyszer utasított a doboz kinyitására, ismét engedelmeskedtem. Lassan felnyitottam.

Egy aranyos láncon függő szív alakú medál csillogott benne, a halvány fényben, ami a faházat világította be. Akaratlanul mosolyodtam el, amint Niallre néztem.

– Ez gyönyörű… de nem fogadhatom el – próbáltam visszaadni neki, de ellenkezni kezdett.

– Miért ne fogadhatnád el? – kérdésére nem létezett olyan válasz, amit abban a pillanatban elfogadott volna. Mégsem mondhattam neki, hogy azért, mert egy bérgyilkos vagyok. Nem mesélhettem el neki, hogy az egész, az utóbbi hónap… hazugság. Nem mondhattam el neki, hogy már így is épp elég nehezemre esik, de meg kell ölnöm ma este. Nem kérhettem, hogy ne nehezítse meg még jobban.

Végre beláttam, hogy neki van igaza, nyakamba tette a láncot és a konyha felé indult.

– Kérsz forró csokit? – még soha senki nem csinált nekem forró csokit.

– Persze. 

Az utóbbi időben arra jutottam, hogy jobban járok, hogyha nem gondolkodom. A saját akarat bajba sodorja az embereket. Magamhoz vettem a tőrt és csak bámultam magam elé, semmire nem mertem gondolni. Mély levegő… Koncentrálj az üres, fehér semmire. A semmire. 

Niall volt az első ember, akire képes voltam emberként tekinteni, és ez a munka szempontjából rém kínos helyzetbe hozott. Hogy tudnám elvenni valaki életét, akit szeretek, akit szeretnek? Hirtelen nem csak magamra gondoltam, a családjára, barátaira. Szeretik, és ő megérdemli, hogy szeressék. Megölni? Ez nem az én feladatom. Nem kellene, hogy az legyen. Hogy tudnék újra ránézni, úgy hogy már halott, hogy tudnám úgy kezelni, ahogy a többit? Nem értem, hogy tudnám valaha ugyanúgy darabjaira szedni, s meg nem adni neki a kellő tiszteletet, mint a többi egyszerű hullának. Azoknak a névtelen senkiknek, akik a sok pénzzel már azt sem tudják, kit lopjanak meg. Niall nem hasonított rájuk, mégis ilyen helyzetbe került. 

Niall besétált, én pedig úgy néztem rá, mint egy elesett őz. Szörnyen éreztem magam. 

– Mi a baj? – kérdezte, amint rám nézett.

– Semmi – ráztam meg a fejem. Egy egyszerű, magányos könnycsepp gördült végig az arcomon. Niall közelebb lépett, letörölte azt, és átölelt. Ezúttal először, én is visszaöleltem, igazán szorosan, mély levegő. A tőr felszakította a puha bőrt, mélyen sebzett… Halálos sérülést okozva ezzel.

– Szeretlek – suttogtam a fülébe, mielőtt még a földre rántott volna. – Sajnálom – ezt a szót már talán nem is értette. Még néhány percig szorosan kapaszkodtam a vállába, mielőtt elengedtem volna. Angyali arca úgy tetszett, mintha abban a pillanatban is aludna, a vér mennyisége biztosított csak afelől; A küldetés teljesítve!