Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

27, Anna-Claire

„Utálom a tényt, hogy rájöttem, ő létezik... Életem minden pillanatát megkeserítette azzal, hogy a következő gyilkosság részletei helyett ő bukkant fel az elmémben. Ha egy pillanatra lehunyom a szemem, őt látom, őt látom, ha elalszom. Utálom, hogy szeretnék minden szabad percet mellette tölteni, utálom, hogy nem öltem meg. Utálom, hogy örülök annak, hogy nem öltem meg. Egyszerűen hányni tudnék attól, hogy undorodom magamtól őmiatta.

Elvesztettem önmagam, és ez csak az ő létezésének köszönhető.

Talán, ha nem kerültem volna olyan kétségbeesetten a közeledését…” 

×

– Már alig vártam, hogy rám találj – mondta egy ismerős női hang. Mady tudta, hogy ismeri, csak beazonosítani nem tudta – Évek óta várok erre a pillanatra – a nő alakja sötétbe burkolózott. A szoba túlsó végében állt, szemben az óriási ablakkal, mely mérsékelt fényt biztosított, de nem eleget. A csillagokat figyelte, ahogy a város fölé gyűltek, és ítélkező tekintetükkel pásztáztak azon a kivételes éjszakán.

 – Ki vagy te? – Nem mondott semmit, csak közelebb lépkedett. Néhány lassú, apró lépést tett Mady felé. Az arca közelebb került, közelebb a fényhez, ami bejutott az ajtónyíláson – Ez lehetetlen – Mady anyjának arca volt. A halott anyja állt előtte – Te meghaltál… – suttogta. 

– Sajnálom.

– Emlékszem rá, ahogy megölt. Láttalak.

– Sokkot kaphattál.

– Lepasszoltál egy gyilkosnak, igaz? – a nő bólintott.

– Nem azért, mert nem szerettelek. Kérlek hadd magyarázzam el – mondta, mivel ő volt a megbízó, és Mady csakis azért ment oda, hogy kegyetlen kínzás közepette megölje, igazán nem számított már az az öt perc, amíg elmagyarázza, hogy valójában ő a jófiú a történetben. Úgysem hitt benne. Nem. Ő volt Darth Vader a történetben. Elhagyta, hagyta, hogy gyilkos váljon a lányából, most pedig rá szabadította ezeket az érzéseket, hogy aztán felbukkanhasson, mint egy hős. Anna-Claire helyet foglalt az ablak felé néző egyik karosszékben, bal kezével a másik felé intett. Mady levágódott a kényelmes ülőhelyre és anyjához hasonlóan a csillagokat fürkészte, amíg az beszélt.

– Olyan szép kislány voltál, nem azokban az igénytelen szakadt göncökben kellett volna járnod. Éreztem, hogy több van benned. Néha a gyorséttermek háta mögött kirakott maradékból kellett elvennem, nehogy éhen halj nekem. Mindezt azért, hogy a lakást ki tudjam fizetni. Nem ilyen sorsot szántam a kislányomnak. Amikor megismertem Richard Coopert, azonnal felkarolt. Fogalmam sem volt, hogy miért, ám nagy hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szeretett belém, nem ezért bánt velem kifogástalanul. Te kellettél neki, és amint tőled megkapott…

– Én kellettem neki?

– Egy lány. Egy szép és okos lány. Richard csellel szerzi be a gyerekeket. Pénzeli a családot, így azokat nem érdekli, hogy mi válik a gyerekükből, a fő, hogy az jó módban éljen. Lányt pedig nehéz volt szerezni, senki nem adja el ninjának, vagy egyszerű gyilkosnak a lányát, sokkal inkább „örömlánynak”. Kevesebb veszéllyel jár. Én sem adtalak volna gyilkosnak, ha ezt tudom. Egyszer kérdőre vontam, mikor véres lábszárral jöttél haza, a vita folyamán pedig megütött. Megütött és bocsánatot sem kért, hízelgett, ajándékot is adott. De bocsánatot nem kért, pedig az is elég lett volna. Ha kijött a sodrából, rosszul bánt velem. Ha nem volt elég forró a tea, vagy az étel… El akartam hagyni, de ehhez kellett egy biztos pont, kerestem egy másik férfit, aki eltarthat. Értsd meg, nem szökhettünk vissza a nyomorba. Az a férfi pedig meg akart szöktetni bennünket, és hajón eltűntetni az országból. De lebuktunk. Aznap éjjel, amikorra a szökést terveztük, megölte őt, és engem is meg akart a gyalázatért, de elmenekültem. Éveken át menekültem, költözködtem. Tudtam, hogy neked jó sorod lesz, amíg én pénzhez jutok és kihozlak onnan, de sosem jutottam pénzhez, mostanáig.