Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

6, Zavarodottság

[Vér színezte be a gardrób szekrény ajtaját, amint egy karddal elvágtam a torkát egy hirtelen lendülettel. A negyedik áldozatom volt azon a héten, és még csak keddet írt a naptár. Néha már észre sem vettem, ha egy napon kettőt lemészároltam. Tetszett a munka piszkos része, tetszett az, ahogyan az emberek tekintetéből eltűnik az élet és az, hogy ezt nekem köszönhetik. Tetszett az egész, hogy olyat csináltam, amitől kívülállónak éreztem magam, más voltam, mint a többiek. Lázadó! Egy könyörtelen gyilkos. Jobb bárkinél, mert lelkiismeret nélkül születtem. Egy szemernyi érzés sem bújt el ártatlan, kislányos testemben. A kiképzés megkeményített és kiölte belőlem az emberi érzések csíráját is. Azt hittem biztonságban vagyok… Azt hittem érzések nélkül élni egyszerű.] 

reggel 06.28

Az éjszaka Niall közelében akartam lenni ahelyett, hogy megöltem volna. Úgy véltem ez egy újabb érzés undorító kis kezdeménye. Ki akartam irtani a szívemből, de aludtam… még aludtam. Közel feküdtem hozzá és nem tudtam elmenekülni onnan, már pedig el kellett mennem, amíg ő észre nem veszi ezt a nyamvadt kis ragaszkodásomat. Ha felfedezi, hogy érdeklődöm iránta, nem lesz visszaút. Ám a testem nem hallgatott a jajveszékelésre. Semmit nem álmodtam, csak láttam magam, ahogy kétségbeesetten próbálok szabadulni ebből a kiszolgáltatott állapotból, az álomból. Tudtam, hogy alszom, és ez nem valós, de képtelen voltam kinyitni a szemem, hogy elhúzzak a közeléből. Pedig tovább kellett volna állnom. Nem lehettem ott, mikor felébred. Ha rájön, hogy képtelen voltam távol maradni tőle, sosem leszek majd képes megölni őt. Legalábbis ettől félek leginkább. 

Ám a testen nem szeretett volna engedelmeskedni józan eszemnek… míg végül arra eszméltem fel, hogy Niall engem néz. 

– Sajnálom – dörzsöltem a szememet és próbáltam felkelni mellőle, de nem sikerült, mert megfogott. Szó nélkül a kezére néztem, mire elengedett.

– Miért csinálod ezt? – nem tudtam, mit válaszolni, csak a konyhába siettem. Reméltem, hogy nem jön azonnal utánam, így lefröcsköltem az arcom hideg vízzel. Meg akartam magyarázni neki valahogy, de képtelen voltam bármit kitalálni, hiszen a helyzet teljesen nyilvánvaló. Legalábbis teljesen annak tűnik. De nem az. Hiszen azt nem tudja, hogy valójában meg akartam ölni, és még most is meg akarom tenni. Egyszerűen csak úgy érzem, nem volt a megfelelő az alkalom. Tudtam, hogy meg kell fejtenem, ami bennem történik, és ez csak akkor megy, ha itt van. Ez viszont nagyon veszélyes játék. Egyre közelebb és közelebb kerül hozzám, majd végeznem kell vele. 

Rájöttem, hogy érzések nélkül élni egyszerű, az a nehéz, mikor távol akarod tartani őket. 

Leültem az asztalhoz és vártam… tudtam, hogy követni fog, csak azt nem értettem, miért hagy ennyi időt. Talán figyelmességből. De miért figyelmes? Hiszen nem történt semmi. Legyeztem magam előtt, majd ismét az ajtóra tapasztottam tekintetem és feszülten vártam a rajta besétáló fiút. Nem kellett sokat várnom. A helység feszültséggel telt meg, mire lehajtottam a fejem, próbáltam helyreállítani a légzésemet – ami az idegeskedéstől alaposan felgyorsult – és visszanéztem rá. Akkor már az asztalnál ült éppen velem szemben. 

– Kedvellek. Próbálom komolyan kimutatni, de minél közelebb kerülök, annál inkább eltaszítasz – kezeit az asztalra tette, és magyarázó mozdulatokat tett vele, a mondat közben pedig piszkálni kezdte és erősen arra koncentrált. – Egész este próbáltam távol maradni tőled és bebizonyítani, hogy komolyan gondolom… Mikor távol maradtam, te közelítettél. – sóhajtott – majd meghátrálsz. Mit akarsz ezzel? 

– Nem tudom – ráztam a fejem tanácstalanul. Közben próbáltam közömbösnek mutatkozni, de a hatást megölték az arcomon csillogó vízcseppek, amiket korábban locsoltam rá.

– Miért taszítasz el magadtól mindenkit? – hajolt közelebb az asztalra támaszkodva.

– Mert úgyis elmennének… Időt spórolok meg nekik – hajam már az arcomba lógott így nem láthatta azokat az elkeseredett szemeket, amik közben az arcát fürkészték szüntelen. Súlyos csönd ékelődött közénk, mely fájdalmasan fúrta belém az eddig rám nehezedő kétségbeesést. 

– Miért hívtál ide tegnap? – néhány percig csöndesen ültem. Nem mondhattam az igazat, hogy meg akartam ölni, csak még ehhez is kevés voltam.

– Nem gondoltam át – végre kisöpörtem szememből az oda lógó tincseket és megkeményítettem arcom vonásait. – Egyszerűen… nem tudom – próbáltam… én annyira próbálkoztam. Mondani akartam valami értelmeset, de nem túl biztatót. Nem sikerült.

– Ráfogtam, hogy csak magányos voltál, de aztán reggel felkeltem – forgatta meg szemeit – és ott voltál – a szemébe néztem, de semmiféle érzelmet nem mutattam.

– Egyszerűen csak… én csak. – elfordítottam a fejem. Nem találtam szavakat. Nem tudtam kitalálni semmit. – Féltem ott egyedül – vágtam rá végül.

– Mindig egyedül vagy itt – grimaszolt.

– De most láttam egy pókot – próbáltam lerendezni egy vállrándítás kíséretében, de nem hagyta annyiban.

– Ne hazudj – suttogta óvatosan.

– Nem tudom… nem értem. Azt hittem… hogy… volt egy. Bennem. De nem. Remélem. Ez bonyolult. Mindent túlbonyolít. Elegem van, mert kettészakadok! Fogalmam sincs semmiről és minden összezavarodott. 

– Ideje mennem – állt fel – köszönöm a vendéglátást – ki akart sétálni az ajtón, mikor valami oknál fogva, akaratomon kívül utána szóltam.

– Ne. Kérlek – elég halkan, de még éppen jól hallhatóan suttogtam neki. Visszafordult és hatalmas kék szemeivel vizslatott. Úgy nézett rám, mint egy borjú a legelőre. Közelebb húzott egy széket és oda ült, egészen közel, de nem ért hozzám. Csak ült ott mellettem támaszként, semmilyen a legapróbb fizikai kapcsolatba sem lépett velem. Csak ült ott, és várta, hogy jobban legyek, de én csak bámultam ki a fejemből. Egyszerűen képtelen voltam megmozdulni is. Jól esett a jelenléte, de feszélyezett is. Idegen érzés lépett fel az arcüregemben, mélyről jövő fájdalom. A fájdalom, mely lassanként előcsalta az idegen testnedvet. A KÖNNYET. 

Egy rakoncátlan cseppecske gördült le az arcomon, amit csodálkozva kivártam, majd megtöröltem a nedves felületet a kézfejemmel. Nem jött több, de ez az egy épp elég volt ahhoz, hogy tudjam… ELBUKTAM. 

A lassú, hideg érzelmek hatására legördülő sós folyadék, a szomorúság, meghatottság jele… egyetlen sós vízcsepp mely abban a pillanatban annyira nagy jelentőséggel bírt, amilyennel soha azelőtt egy csepp víz sem. 

Azt jelentette, hogy elbuktam, elbukott a mesterem is. Hiábavalóság volt a kunoichi neveltetés és minden kiadott pénz pazarlás volt, melyet a taníttatásomra fordítottak. 

Halott lelkemben új fény gyúlt Niall hatására, amit ki kellett oltani. Meg kellett szüntetni. Őt magát pedig el kellett pusztítani, de gyengeségem aprócska jelére közelebb húzott és szorosan átölelt, amitől kevésbé éreztem magam elveszettnek ebben a kegyetlen világban, ám akkora űrt okozott azzal az egyetlen mozdulattal, hogy még oxigénhez is alig jutottam. Úgy kapkodtam a levegőt, mint egy hisztis kislány egy kiadós zokogás után. Niall nem adta fel. Csak ölelt, és próbált megnyugtatni. Simogatta a hátam és valami megnyugtató hangot adott. 

Szégyent éreztem amiatt, hogy még mindig meg akartam őt ölni, és képtelen voltam pár percre félretenni a küldetést. Ha pár percre elfelejtettem volna, örök szenvedésbe taszítottam volna a körülöttünk élő embereket. Tudtam, hogy köztünk nem lehet semmi, mégis képtelen voltam elszakadni ettől a képtől. Pedig neki is és nekem is jobb, ha gyorsan elvégzem a feladatom, majd eltűnök.