Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

7, A nap, amikor meg kellett volna halnom

délelőtt 06.28

Talán a Niall iránti zavaros gondolataim… azok a netán érzések. Be kell vallanom magamnak, hogy azok érzések! Talán csak fantomérzések lehetnek. Az életem kergetett bele, az élet, ami nem úgy bánt velem, ahogy kellene. Elhanyagolt, és nekem szükségem volt valakire, aki törődik velem. Szükségem volt egy személyre, aki más… aki olyasmit csinál belőlem, ami nem én vagyok. Átalakít, és nem kell azzal a teherrel élnem, ami vagyok. Egy szörnyeteg… aki magányosan fog elpusztulni. 

Niall mellett eltűnt Madison cooper a bérgyilkos, helyette Mady volt ott. Egy normális lány, egyszerű élettel. A vele töltött idő olyan volt, mint másnak egy hét nyaralás Ibizán. Teljesen feltöltött a jelenléte. Figyeltem rá, hogy ne történhessen meg. Nem akartam őt még meg kedvelni sem. Mégis okot adott erre. 

Két lehetőség közül válogathatok. Szeretem, és ebben az esetben ő felnyitotta a szemem. Rávilágított a valódi énemre, aki vagyok. A másik; ez egy fantomérzés. Ebben az esetben csak jól érzem magam a szerepjátékban, de ha megunom rossz lesz nekem. 

Mindenképpen rossz lesz nekem. Ha megölöm őt, ő lesz az a tökéletes valaki. Örökké úgy emlékezhetek rá, mint egy teljesen hibátlan személyre, aki szeretett és törődött velem, vigyázott rám. Ha nem ölöm meg… Nem. Meg kell ölnöm, nincs másik lehetőség. A kötelesség az kötelesség, nem akarom tudni, mi lenne. Egyszerűen túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ne öljem meg Niallt. Ha nem ölöm meg, szembe kell néznem az eddigi életemmel. Mindennel, ami eddig volt. Fogalmam sincs róla, hogy mit kellene tennem. Életemben először érzem úgy, hogy a parancsot meg kell tagadni, márpedig azt nem lehet csak úgy megtagadni.  

Egyszerűen próbálom kitörölni őt, és megválni tőle, de egy részem ragaszkodik hozzá. Képtelen vagyok elengedni, de képtelen vagyok megtartani is. Utálom magam. Ő elérte, hogy szeressem azt aki vagyok vagy lehetnék, de ő érte el azt is, hogy utáljam, aki vagyok vagy voltam. 

Tegyük fel, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy ne öljem meg őt. Mi lenne akkor? El kéne szöknünk, neki fel kellene adnia az életét, nekem pedig az enyémet. Egy ideig izgatottak lennénk ettől, majd megunnánk, rájönnénk, hogy a másik unalmas. Megismernénk egymás hibáit, és elveszíteném azt az ábrándot, hogy ő tökéletes volt. Ha fel is adná értem az életét, megbánná, ahogy megbánnám én is. Megutálna ezért engem, s talán én is őt. 

Nem tehetem meg, hogy életben hagyom. Így viszont, egész életemben sóvároghatok a tökéletessége után. Bár mégis meghaltam volna akkor! … 

[Két évvel korábban történt. Zuhogott az eső, és már napok óta ködfátyol borította Anglia minden szegletét. Egy elhagyatott lepukkant sikátorban sétáltam végig. Lépteim zaja nem létező minőségű volt. Mindig is úgy jártam, mint egy macska. Hiszen erre képeztek, nem? 

 

Abba a rossz hírű lepukkant kocsmába tartottam, ami az olcsó italról és a vérre menő verekedésekről volt híres. Egy elkeseredett ex aligazgató hívott éppen oda. Mióta főnöke kirúgta, minden napját az áporodott levegőjű pincekocsmában töltötte. 

 

Beléptem a rozoga fa ajtón, lesétáltam azon a néhány lépcsőfokon a dohányfüstös helységbe. Azonnal éreztem, hogy nem oda való vagyok, megbízóm is egyből kiszúrt, mert egy ráncos képű, olcsó öltönyt viselő férfi integetett felém. Lassan odasétáltam hozzá a felém ágaskodó kezek között, amiket lenézően vizslattam az alatt a néhány méter alatt. Intettem a pincérnek és gyorsan leadtam egy egyszerű rendelést. 

 

– Madison Cooper – mutatkoztam be neki ridegen, kezet nyújtani eszemben sem volt. Helyet foglaltam vele szemben. – Nos? – kezdtem bele, mielőtt bemutatkozásával terhelt volna. Elmagyarázta, kit akar holtan tudni, átadta a pénzt röviden vázolta a helyzetet egy ital mellett, majd a fizetést követően a kijárat felé vettem az irányt. 

 

Egy nagydarab kopasz pasas állta az utam, és fogdosni akart. Kiejtéséből arra következtettem, hogy orosz. Csizmám szárából a másodperc töredéke alatt kaptam elő egy csinos kis bicskát, melynek pengéjét a kopasz torkához emeltem olyan gyorsan, hogy az fel sem fogta, mi történik. 

 

– Mondani akartál valamit, koma? – kérdeztem cinikusan illegetve fejem, míg valaki le nem fogott hátulról. Erősen alkoholos szagú, igénytelen fickó volt. Szorosan lefogott hátulról és durva arc szőrzetével a bőrömet súrolta. Kockás ingjének hosszú ujja pedig háromnegyedig fel volt gyűrve. – Eressz, ha kedves az életed, te Istentelen – próbáltam rá szavakkal hatni, de végül erővel kellett kitörnöm a gyenge szorításból. Jócskán ittas volt, és alá is becsült. Erre aztán a kopasz is feleszmélt, és megpofozott, mintha csak a szajhája lettem volna. Nyugodt természetem köddé foszlott, képen töröltem a kopaszt, és a másik képébe locsoltam egy adag olcsó löttyöt a pultról, mire egy harmadik ittas kocsmatöltelék felkapta a hozzá legközelebb helyezkedő bárszéket és rám húzott vele, amekkorát csak tudott jelen állapotában. A szék darabjaira hullott, és pedig a ragacsos padlón landoltam. A négy láb négy fadarabbá vált, mellyel négy negyvenen felüli férfi kezdett ütni, amilyen erősen csak tudott ittas állapotában. Aznap majdnem meghaltam egy bűzös kocsma ragadós padlóján, részegek fickók által összeverve… 

 

Ám, jött a „hős lovag”, aki kimentett közülük. Megbízóm felhívta apámat, aki magával hozott egy kigyúrt olasz fazont, és Tylert. Hatalmas kocsma bunyót rendeztek, végül az olasz vitt a friss levegőre olyan könnyedén, mintha csak egy tollpihe volnék.  

 

Bár hagytak volna ott pusztulni aznap éjjel! Kinek kell egy ilyen haszontalan nőszemély?! Megvédeni sem tudtam magam. Ahogy most sem. Nem tudom megvédeni magam Nialltől.] 

– Mire gondolsz? – szakított ki Niall a múlt szégyenteljes hálójából mely, mint egy átkozott pókháló rabul ejtette lelkem.

– Csak eszembe jutott egy régi emlék – vallottam be neki.

– Miféle emlék?

– A nap, amikor meg kellett volna halnom – mondtam, s közben úgy meredtem magam elé, mint aki sokkot kapott. – De én kinevettem a sorsot, és most bűnhődnöm kell ezért.

– Mi történt?

– Semmi fontos…

– Ne aggódj… Minden rendbe jön – kínzó volt az a két centis távolság, ami közénk ette magát. Csak ültünk ott, de nem értem hozzá, és ő sem tette. Niall nem tudta; ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, neki meg kell halnia. Végig simítottam csinos kis kezén, majd összekulcsoltam az enyémmel. Niall nem az a fajta fiú volt, aki valaha is eséllyel indult volna nálam. Valószínűleg egy éve még kinevettem volna, vagy néhány hónapja. Teljesen az ellentéte volt mindennek, amit vallottam, mielőtt megismertem volna. Ez volt az első érintés, melyet én kezdeményeztem. Halványan elmosolyodott, de nem közeledett. Talán attól félt, ha bármit lép, meggondolom magam. Égetett a vágy… azt szerettem volna, hogy magához öleljen, megcsókoljon, és újra dúdolja azt az édes dallamot, de nem tette. Most nem tette. Talán arra várt, hogy most én fogok közeledni felé. Ott ültem tőle alig egy centire, olyan közel volt mégis oly távol. Csak összekulcsolt kezeink kötöttek össze minket, és az a láthatatlan lánc, ami az ő szívét az enyémhez kötötte. Meg akartam tenni. Hozzá akartam bújni, és megosztani vele, mennyire összezavar, de nem tehettem. Nem akartam őt embernek tekinteni. Csak egy egyszerű célpont volt, semmi több. 

Elengedtem a kezét, és kisétáltam a konyhából, rendbe hoztam magam a fürdőszobában, majd mire visszamentem már csak egy cetli állt ott az asztalon, ahol azelőtt tökéletes egységet alkotva pihent az én vértől mocskos, és az ő tökéletes vonalú fehér keze. 

A papírra kurta kézírással, sietve vetette a betűket.

„Holnap fél nyolcra várj. Szeretnék mutatni valamit. Niall”