Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

11, Faház

06.30

Attól tartok, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás… Egyenlőre minden rendben megy, kötelességtudó vagyok, és tudom, hogy mihamarabb meg kell őt ölnöm. Nem játszadozhatok tovább, nem akarom érezni a közelségét, nem akarom látni. NEM AKAROK TŐLE SEMMIT! Nem. Hiszen ez lehetetlen. 

Kicsit elgondolkodtatott Cassandra záró beszéde, és bár nem hittem el magamnak sem, arra jutottam, hogy Marcello mégis érző lény volt. Furcsának találtam a felfedezést, de Cassandra szavai arra engedtek következtetni, hogy az az érzéketlen olasz tuskó beleszeretett egy lányba, akit meg kellett volna ölnie, vagy valami hasonló. Nem is áruló volt tehát, csak szerelmes? Miközben haza jött hozzám… ez undorító. 

Hirtelen Niall felé terelődtek a gondolataim, amint elnyúltam az ágyon. Égnek meredő szőke hajára, ragyogó kék tekintetére, és jobbára pizza ízű ajkaira gondoltam. Arra, ahogy hozzám ér, mégis megtartja a távolságot, amire szükségem van. A hangjára, ahogy hozzám beszél. Kedves, figyelmes és udvarias természetére. Nem is tudja, hogy bár nem engedem közel magamhoz fizikailag, a lelkemet már magához láncolta. 

Képtelen vagyok elképzelni a testét élettelenül. Azt, ahogy nem ver a szíve, hiszen minden dobbanása az univerzumban élő összes lény életével ér fel… mintha a láthatatlan láncokon keresztül ez éltetne engem is. 

Megszólalt a telefonom… Niall. 

[– Szaladj, ne lazsálj – kiabált apám, a gerenda szélén álltam két méteres magasságban, alattam a földön pedig forró parázs. Végre elindultam, lábaim reszkettek, de szaladtam. Nem túl gyorsan, mert féltem, hogy elesek. Olyan kicsi voltam és félénk. Körülbelül a gerenda felénél megbotlottam, de szerencsére sikerült megkapaszkodnom. Szánalmas látványt nyújthattam, ahogy két méterre a parázstól lógok egy gerendát ölelgetve. Egy ideig nem mertem mozdulni, csak néztem az alattam füstölgő parazsat, már ősz vége felé járt az idő, és igencsak hűvösre fordult. – Mire vársz? Mássz vissza! – kiabált ismét. Neki sem volt érdeke, hogy elcsúfítsam magam holmi égéssel. Nagyszerű kunoichi válhatott még belőlem és ezt ő is tudta, szükségem volt a szépségre.

Rémülten szorítottam a fát, felhúztam a lábaim, hogy azzal is segítsek magamnak felmászni, majdnem elveszítettem az egyensúlyom, de végül sikerült. Szomorúan kullogtam le a gerendáról. Úgy éreztem semmire sem vagyok jó, hiába gyakoroltam, mindig leestem, ezért kaptam akkor parazsat is. 

– Legközelebb dárdákat kapsz alá – kiabált apám és ott hagyott.] 

 

– Niall? – a hangom talán még nem volt felkészülve rá, hogy megszólaljak, talán kissé elbizonytalanodott. 

– Mi a baj?

– Á – hárítottam, és legyintettem, mintha ezt ő is látná. – Mit akartál?

– Az egész hétvégém szabad, és arra gondoltam, ha esetleg lenne…

– Persze, hogy van – vágtam rá, mielőtt befejezte volna a mondatot. Talán nem erre a válaszra számított.

– Akkor holnap találkozunk – hallottam a hangján, hogy mosolyog. Olyan sokszor mosolyog, olyan életrevaló, olyan szeretetreméltó.

– Mit tervezel?

– Egy ismerősömnek van egy háza, távol mindentől, ahol nem nyomnak kamerát a képedbe, amint az utcára lépsz – úgy magyarázta ezt, mintha én is hasonló helyzetben lennék, mint ő. Pedig az én hírem egészen más volt, mint az övé. Bár… ha a média kiszimatolta volna, talán én is megjelentem volna néhány napilap címoldalán, láncra verve, mint egy közönséges kutya.

– Nagyszerűen hangzik – próbáltam lelkesedni, de már nem ment. A játéknak vége. – Akkor holnap – ezzel le is tettem. 

[Zokogva rohantam a fehér folyosón át le a pinceszinten berendezett ócska orvosi szobába, ami leginkább boncterem volt. Nem sokkal azután történt, hogy a kiképzésem elkezdődött. Tyler gúnyosan közölte, hogy az anyám halott, és a boncteremben van. Berontottam az ajtón, a test tényleg az asztalon feküdt. Anyám volt. Lassan odasétáltam, könnyeimet nem tudtam visszatartani. Úgy bőgtem, hogy fájt a tüdőm, mintha drótkefével súrolták volna, a szemeim égtek a forró könnyektől, a pinceszint hűvös levegője pedig marta nedves arcomat. Hirtelen jéghideg víz rázott fel hisztérikus állapotomból. Mostohaapám arcon öntött egy pohár jeges vízzel. 

 

– Mit mondtam a bőgésről ifjúhölgy? – kérdezte nyugodt hangon, mintha fel akarna idegesíteni ezzel. Ijedtemben azonnal abbahagytam, de a könnyek továbbra is csöndesen csordogáltak. Néhány pillanatig csak nézett, majd felpofozott kétszer és beszélt valamit az egyik nagydarab fickóval, aki a közelében állt. A gorilla a vállára kapott, és elhurcolt egy aprócska sötét szobába, ami körülbelül másfél négyzetméteres lehetett, falhoz vágott, rám zárta a nehéz acél ajtót és magamra hagyott a penész szagban, a sötétben, a gondolataimmal. Kislány voltam még, fél órája sem volt, hogy megtudtam; az anyám halott. 

 

A nap hátralevő részében csak zokogtam, a fejem majd’ széthasadt, nem kaptam levegőt és mindenem csupa könny volt. Fáztam, és az orromig sem láttam abban a sötétben. Nem tudom hány órát töltöttem el azzal, hogy anyámat és a kevésbé békés életünket sirattam. Mielőtt oda kerültünk volna sem volt jobb sorom, mégis hiányzott abban az aprócska szobában. Mikor végre nem tudtam tovább bőgni, s a könnyeim is felszáradtak, verni kezdtem az ajtót, hallottam, hogy senki nem mozdult, tudtam, hogy nem fognak kiengedni, ököllel ütöttem, ameddig a kézfejemről teljesen le nem kopott a bőr, majd tenyérrel csapkodtam. Az összes körmöm letört, elkopott és az egész kezem könyékig véres volt. Fájt a fejem a sírástól, és a kavargó gondolatoktól, fájt a kezem, mert lekopott róla a bőr az ajtó püfölése közben, fájt a szívem, mert az egyetlen élő rokonom is meghalt. Pedig csak egy kislány voltam, aki nem tehetett semmiről. Körülbelül két napig tartott az elzárás, ezalatt az idő alatt nem kaptam enni és inni sem, senki sem látta el a sérüléseim. Szenvedtem, de akkor sírtam utolsó alkalommal.] 

 

×

07.01

Elhagyatott erdei ház előtt álltunk meg, ami úgy festett, akár egy slasher díszlete. Ez pedig morbid jelzés volt, hogy ez lesz az alkalom. Niall bevitte a csomagokat a házba, én pedig kíváncsian körülnéztem. Fából készült aranyos kis ház, egy erdő közepén. Messze a város, nincs térerő. Miért éppen ide hozott? 

– Niall – méregettem kissé rémülten, mintha szerep cserét játszanánk, s nem én lennék a gyilkos, hanem ő. Meg akartam kérdezni, miért épp erre a helyre hozott, de nem tettem mégsem. Az utolsó pillanatban meggondoltam magam. – Merre van a mosdó? – kérdeztem végül, mert rájöttem, talán ez lesz a szerencsém. Kettesben egy erdő közepén. Óvatlan volt, és bármennyire is nem akartam, meg kellett tennem, ezt tudtam. Egy ilyen alkalmat csak egy idióta szalaszthat el, és én nem vagyok az. Nem érzem magam annak. 

Este tüzet gyújtottunk a ház előtt, és késő éjszakáig ott beszélgettünk. Elmeséltettem vele az egész életét onnantól, ahonnan emlékei voltak róla. Minden szava megerősítette bennem a hitet, hogy neki nem kellene meghalnia, minden szó, ami azt bizonyította, hogy ő jó ember, a szívemet törte apró darabjaira.

Én csak anyámról meséltem neki, arról a naiv buta kis asszonyról, aki engem ebbe belerángatott, és mindenféle rossz alakokról, akikkel hosszabb vagy rövidebb kapcsolatom volt. Nem féltem elmondani neki ezeket, hiszen néhány óra múlva már nem tud majd ezen rágódni. Viszont akartam, hogy előtte tudja, mennyire más ő, s ez nekem mennyire tetszik. 

– Késő van – jelentette ki egyszer csak, felállt és leporolta a nadrágját – be kellene mennünk, nehogy megfázz – engem is felsegített, majd bementünk a házba… 

Ó drága Niall! Ha te azt tudnád...