Hitgirl - Niall Horan fanfiction [Hungarian]

2, Íme Madison Cooper!

06.25

Csak egy test… S ha az élet elhagyta, sajnálom-e? Nem. Kisgyerekkorom óta látok ehhez hasonlókat. Nem érint már. A halál az életem részévé vált, más emberek halála. Sokak az én kezem által ítéltettek végső nyugalomra.

Vajon a nyugalom következik nekik ezután? Mi lehet a halál után? Igen sokszor gondolkodtam el ezen. Ahányszor szóvá tettem ezt, megbotoztak érte. Ki akarták verni a fejemből a mélyenszántó gondolatokat és az érzéseket. Egy bérgyilkosnak nincs szüksége érzésekre. Könyörtelen, hatékony, rideg… Siker! Minden érzelmet kiöltek belőlem. Olyan közömbös vagyok az élettel kapcsolatban, mint egy balta fém feje. Csak vagyok, létezem. Eszköze vagyok egy cél elérésének. Megannyi holt lélek hörgi nevem a túlvilágon… „Mady… Mady… MADY”

  – Mady, hol jársz? – zökkentett ki lágy hangja ebből az érzelmes világból. Betegnek éreztem magam, amiért megengedtem ezt a kis hisztit. Még, ha csak fejben is… Meg érdemeltem volna a nyolcvanegy botütést. Niallnek félelmetes érzéke volt ahhoz, hogy a társaságában sokat gondoljak arra, hogy meg kell ölnöm, így sokszor el is kalandoztam. Az utóbbi időben egyre többször találkoztam vele olyan helyeken, ahol nem ismerhetik fel, de alkalmat nem ad a küldetés mihamarabbi bevégzésére. Pedig célszerű lett volna úgy intézni a dolgokat.

– Bocsáss meg, csak egy kicsit elgondolkodtam – erőltettem magamra egy mosolyt, és arcom elé emeltem a bögrémet. Teám forró gőze mögül figyeltem a csípős nyári reggelen. Az idő egészen nyárias lett. Alig kezdődött el, de máris érezni lehetett a hatását, már amennyire London felmelegszik a nyár alkalmával. Az a tipikus hűs nyári szellő borzolta a szokásosnál lengébben öltözött emberek haját, pedig az idő még a szokott hűvös, reggeli volt. A nap mégis halványan mosolygott ránk időnként néhány kevésbé sűrű felhő mögül elő-elő bújva. Ritka reggeli csendélet.

– Azt látom – jegyezte meg, miközben óriásit harapott a szendvicséből és végig engem figyelt, mintha attól félne, hogy megint elgondolkodom, és nem figyelek majd oda rá. – Éhes vagy? – kérdezte, miközben elém tolt egy másikat, de én nem kérdésnek érzékeltem. Inkább olyan volt, mintha közölné, éhes vagyok, és nem fogadna el más lehetőséget. Így sikerült megértenem, hogy valójában nem attól fél, hogy rá nem figyelek oda. Attól, hogy éhen halok, ha nem tömök magamba valamit, amint az előző falatot sikerült legyűrnöm. Pedig az előbb világosan közöltem vele, hogy nem vagyok éhes. Mintha képtelen lenne felérni ésszel, hogy lehet valaki „nem éhes”.

– Nem, köszönöm – toltam vissza elé, amit ő egy vállrándítással rendezett le és megette a többivel együtt. – Hogy vagy képes ennyit enni? – kérdeztem, hitetlenkedve és a teámba kortyoltam. Sosem reggeliztem, és a nap többi szakában sem volt jellemző, hogy sokat ennék. A körülöttem élőket sem láttam sosem nagyobb mennyiségű ételt bevinni. Lefoglalt a munka, az edzés… Teljesen ledöbbentett, hogy ő ilyen könnyeden birkózik meg ezzel a hatalmas adaggal. Kérdésemre vállrándítással felelt ismét, talán, mert még tele volt a szája. Olyan ártatlannak hatott, akár egy gyerek. Mentes a világ gonoszságától. Magával foglalkozott, és nem másokkal, mégsem tűnt önzőnek.

Kevés időt töltök el ténylegesen emberi társaságban, vagyis huzamosabb ideig ugyanannak az embernek a társaságában. Általában meg kell ölnöm őket az első beszélgetést követően. Már ha szóba kell elegyednem velük. Néha ennél sokkal egyszerűbb dolgom van. A beszélgetés csak érzéseket és új gondolatokat ébreszt, amik veszélyesek is lehetnek. Apám szerint egy bérgyilkosnak nincs szüksége fölösleges társalgásra, így legfőbb beszélgető partnerem a kígyóm – s erről nem is tudnak –. Neki mindent elmesélek. Egészen egyszerű dolgokat, mint hogyan tűntettem el a hullát... Nagyon más témám nem is lehetne, de biztosan elfelejtenék beszélni, ha rajta nem gyakorolnám. Még nevet sem adtam neki, hogy semmiféle kötődés ne alakuljon ki. Semmi szükségem az érzésekre. Mégis el kell mesélnem néha a dolgokat egy élőlénynek, még ha nem érti, akkor is. Mikor igényem van a beszédre, érzem leginkább, hogy nőszemély vagyok. Igazi hisztis, érzelmes némber. Szégyellem. 

– De ugye te nem vagy valami robot? – kérdése új kérdést vetett fel bennem, magam alá húztam a lábaim és értetlenül meredtem rá. – Mármint, nem fogsz előkapni egy töltőt, hogy feltöltsd magad vagy ilyesmi ugye? – nézett felhúzott szemöldökkel, mintha teljesen komolyan gondolná ezt az abszolút irreális kérdést.

– Csak mert nem falom fel a fél muníciót már kora reggel? Nem. Nem vagyok robot és nem fogok töltőre csatlakozni – próbáltam jópofa lenni, talán még egy félresikerült mosoly is megjelent az arcomon, de elég műnek tűnhetett, mert rémült arcot vágott és így szólt;

– Bocs, nem akartalak megbántani vagy ilyesmi, csak vicceltem. Vicc volt oké? – úgy tűnt, még humorérzékem sincs. Mitől lenne? Így inkább csak kinevettem és még jobban összegömbölyödtem. Szabad kezemmel, amiben nem a bögrét fogtam, csak intettem egyet és tovább figyeltem, ahogy eszik. Még hogy én robot… bár úgy lenne.

Akkor nem lenne bennem ez a fura, marcangoló…

[Miután a testet a „műtermembe” juttattuk, egyedül maradtam vele. Ahogy mindig. A kedvenc részem a test eltűntetése volt, ami csak a kreativitásomon múlt. Minden alkalommal úgy csináltam, ahogy kedvem tartotta. Nem szabályozta senki. Az egyetlen szabály az volt, hogy ne kerüljön elő egy apró maradványa sem.

Kettesben az üveges tekintetű fickóval… A boncasztal a plafonig csempézett szoba közepén állt. Az ajtóval szemközti falon szerszámok sorakoztak, amelyek megkönnyítették a munkám. Oda léptem, és levettem egy fűrészt.

Sötétvörös, már-már barnás árnyalatúvá alvadt, s kissé nehézkesen áramló sűrű anyag színezte a

fehér csempét ismét, maga után narancsos vörös árnyalatú foltokat hagyva, s a szoba egyik végében elhelyezett lefolyón át el is tűnt egy része, de nyomát maga után felejtette. A csontokról lefőzött húst, és a belső szerveket ledaráltam, és a pince másik szobájában élő rusnya fenevadaknak adtam, a kutyáknak. Kezelhetetlen dögök, talán a sok emberhús ment az agyukra. A csontokat ezúttal csak elástam a közeli erdőben. Értük nemsokára visszatérek, hogy porrá zúzzam és végképp senki se találhasson rájuk.] – gondolkodtam el a múlt éjszaka eseményein. Melyek akár jövőképek is lehettek. Niall jövőbeli sorsa jutott eszembe, aminek talán hasonlóképpen kell majd alakulnia. Csak ültünk ott, és próbált kizökkenteni ebből az álmodozó állapotomból újra és újra.

Nem akartam kísérteni a szerencsémet, mégis… Kíváncsiságom legyőzte az eszemet. Muszáj volt megkérdeznem tőle.

– Miért találkozol velem végül is? – letettem a bögrét és széttártam karjaimat. Nem éreztem elég magyarázatnak, hogy szerencsém volt. Valamiért tudni akartam az igazi okát. Hiszen csak egy lány vagyok a sok közül. Ránézésre… Felnevetett, majd csak rám figyelt és közelebb hajolt, mintha azt akarná, hogy más ne hallja, amit mond. Közben az asztalra könyökölt, ujjait összefonta maga előtt.

– Tényleg tudni akarod? – kérdezte, mire kicsit ráhunyorogtam, és bólintottam. Mosolygott, mintha próbálna magyarázatot találni valami természetfeletti dologra.

– Talán, mert olyan kis béna voltál – jelentette ki, mire én is utánoztam őt. Az asztalra könyököltem, és oda hajoltam, amitől hirtelen nagyon közel került.

– Ennyi? – mondtam, és kicsit visszahúztam a fejem. Túl közel volt, és gyönyörű kék szemeivel végig mért.

– Nem hiszem. Volt egy megérzésem – újra elhelyezkedett, ahogy azelőtt volt.

– Szóval egy megérzés – dőltem hátra én is, és továbbra is az arcát figyeltem. Azt hiszem ez volt az a válasz, amit nem szerettem volna hallani. Az a megérzés a mocskos szerencsém volt. S az én szerencsém az ő veszte.

– Egy nap talán megtudod, ha végre rájövök…

S bár én voltam az, aki titkokat rejtett, mégis ő volt, aki kíváncsivá tett engem. S íme Madison Cooper… Az önző, érzéketlen gyilkos. Ezt érdemli? Tényleg ezt? Eddig hittem a sorsban, és a kirendelt szerepben, de ennek nem volt semmi értelme. Vele üldögélni ott, és semmiről társalogni, olyasvalamiről, aminek nincs életbevágó jelentősége, érdekes volt és szokatlan. Kicsit megrázó. Mintha macska lennék, aki játszik az egérrel.