Ardent | h.s. | magyar fordítás

Prológus

1862. szeptember 17.

Ajkai felfelé görbültek, ezzel mosolyt formálva, mitől megjelentek gödröcskéi. A gödröcskék melyeket annyira szeretett, mivel ez azt jelentette hogy mosolyog, ami azt eredményezte, hogy boldog. "Rendben leszel." mondta oly zökkenőmentesen, mint ahogyan a vörös folyadék szivárgott sérüléséből.

Erőszakosan megrázta a fejét, egy könny hullott kezére. "Nem. Nélküled nem."

Bólintott, nagy tenyerébe véve az ő apró kezét. "De igen." egy könny szökött ki szeméből, s folyt végig arcán a gödröcskéjéhez, mert nem számított mily méretű fájdalmat érzett, tovább mosolygott.

Bumm! Amelia megugrott az ágyúk hangjára, tudva hogy odakint valaki épp megsérült vagy meghalt, de Harry továbbra is ott volt, közömbös arccal.

"Ígérd meg, hogy újra szeretni fogsz." mondta, s megszorította kezét.

Forró könnyek homályosították látását. "Soha nem szerettem senkit annyira, mint téged. Soha."

"Millie." mondta. "Reménykedem, hogy mégis."