Ardent | h.s. | magyar fordítás

Tizennégy

1862. augusztus 28.

Csendben volt. Miközben a háború tovább folytatódott a távolban, Amelia szorgalmasan dolgozott néhány nővértársával. Egy vérfoltos, rongyos ruhát viselt, szőke hajának néhány tincse a homlokához tapadt az izzadtságtól, szemeit az előtte lévő gyenge testen tartotta, ami egy asztalon hevert.

"Tegyetek a lábára érszorítót most azonnal!" kiabálta túl Sally Henderson a fájdalmas felkiáltásokat és a messzi lövéseket. 

Amelia kétségbeesetten nézett körbe egy lepedőért, végül lerántott egyet egy közeli ágyról és letépett belőle egy darabot, ami elég hosszú ahhoz, hogy körbeérje a katona combját. "Ana, tartsd őt mereven." mondta. Egy barna hajú nővér félénk szemekkel odarohant és óvatosan a szivárgó hús felé tette csupasz kezeit, hogy egy helyben tartsa. Amelia fogta az anyagot és a combja köré kötötte, vér szökkent ruhájára ahogy szorosabbra húzta. De végre, a vérzés elállt.

"Szép munka, Kingsley nővér." mondta Sally egy rövid bólintással.

Amelia megtörölte véres kezeit a kötényébe, ami derekára volt kötve, és megköszönte Ana segítségét, mielőtt kiment a fülledt sátorból a friss, nyári levegőre. Odébb söpörte homlokáról a tincseit és leült a pázsitra és hátradőlt, hogy háta is érintkezzen a talajjal. Kinyújtotta karjait és lehunyta szemeit, elképzelve hogy ismét a kényelmes ágyában van egy tiszta hálóingben, vagy épp egy finom teát iszik a verandán Norahval, aki vendégül látja őt. Ehelyett egy mérföldre volt a borzalmas csatamezőtől, még hallotta az ágyúk zúgását és az emberek kiáltásait.

"Helló?"

Amelia nem mozdult meg kényelmes pozíciójából. 

Egy nyögés következett. "Minden rendben, biztos vagyok benne, hogy itt segítenek nekünk." mondta egy nyugodt, kimért hang. "Helló, van itt valaki?" még egy nyögés. Lépések és húzás hangja volt hallható. "A barátomnak orvosi segítségre van szüksége."

Amelia felült füves búvóhelyén és hunyorított szemeivel, hogy lásson a sötétedés ellenére. "Nővér vagyok." mondta, miközben közelebb ment. "Maradjanak itt, fektesse le. Mindjárt jövök, világításra van szükségem." miután felkapott egy lámpát visszarohant a földön lévő két emberhez. De ahogy egyre közelebb ért a katonákhoz, lassítani kezdett. A fény láttatni engedte a kék színt az egyenruhájukon, Amelia nem ment közelebb. "Ez egy szövetségi kórház."

"Igen hölgyem, tisztában vagyok vele. De kérem, segítenie kell." kérlelte a férfi, arca nem látszott a sötétben. "Az Unió kórháza megtelt emberekkel, sokkal több veszteségünk van, mint önöknek. Kérem, segítsen rajta. Utána rögtön elmegyünk. Nem kell elmondania a feletteseinek."

"Ha rajtakapnak-"

"Nem fognak." a valahogyan ismerős hang megnyugtatta Ameliat, késztetve őt hogy a helyes dolgot tegye.

Közelebb ment az uniós katonákhoz és felemelte a lámpát, a katona zöld szemei csillogtak a fényben. Amelia lábai megremegtek, miközben felismerte a katona vonásait. Csokoládé barna fürtök, amik keretezték arcát, puha rózsaszín ajkak, amik az övéihez nyomódtak alig egy éve, s azok a gödröcskék, amiken még mindig nem sikerült túljutnia.

"Millie." szólalt fel, azonnal talpra állva.

"Én... Harry... te... jaj nekem..." kereste a megfelelő szavakat. "Jaj, Istenem." szemei leszegeződtek a vértócsára ami a férfi teste körül alakult ki. Egy golyó volt a felkarjában, a vörös folyadék gyorsabban folyt, mint ahogy Amelia gondolkozni tudott. "Eszközökre van szükségem, hogy eltávolítsam azt." hajolt le, hogy szemügyre vehesse a sérülést. "Mindjárt jövök. Ha bárki meglát, rohanj. Rejtőzz el és hagyd őt itt." a mondat utolsó felét suttogta. "Nyomja a sebet, az majd lelassítja a vérzést." 

Harrynek olyan volt, mintha Amelia legalább húsz percre eltűnt volna, mielőtt visszatért egy halom gézzel és fémeszközökkel, amiket azelőtt még sosem látott.

"Ezt." adta Amelia Harry kezébe a nagyobb anyagdarabot. "Tömd bele a szájába. És te..." szemeit a megsérült férfira vezette. "Harapj rá, amilyen erősen csak tudsz. És kérlek, próbálj meg nem ordítani."

"Fájni fog?" kérdezte, szemei homályosak voltak a könnyektől.

"Pokolian." válaszolta. "Fogd meg a kezét és fogd le." Harry követte az utasításait és figyelte, ahogy a fémeszközzel kivájja karjából a golyót. Elnyomott felzokogások hallatszottak a katonától, amit egy megkönnyebbült sóhajtás követett, miután a golyó kikerült. Amelia gézt tett a sérülésre és betekerte. "Máris jobb." még le se vette szemeit a sebről, fűropogást hallott messziről.

"Kingsley nővér?"

Amelia gyomra felfordult neve hallatára. Különböző lehetséges végkimenetelek szaladtak végig fejében, ahogy rajta kapják uniós katonákkal, de lassan mély levegőt vett és megragadva a lámpát átrohant a sátorba, ahonnan Ana szólt neki. "Igen?"

"Sikításokat hallottam. Jól vagy?" Ana csak egy hálóinget viselt, rengeteg haját befonta. Egy lámpás világított a sátorban, ágya tele volt takarókkal - valószínűleg már aludt.

"Jól vagyok, Ana. Biztosan a csatamezőről hallottad."

"Valaha is vége lesz? Lassan már az álmaimba is követni fognak."

"Ez még csak az első heted." mondta Amelia. "Idővel észre sem fogod venni."