Ardent | h.s. | magyar fordítás

Tíz

"Azt hiszem, ez a mi végszónk, John." mondta Mrs. Kingsley. Ő és a férje elhagyták a szobát, s Noraht is kiküldték, aki idáig a sarokban állt a kezében egy nagy tányér keksszel. 

Amelia üres tekintettel lepillantott a félig üres tányérjára. Testét egyszerre érezte nehéznek és könnyűnek, mintha egy zsák homok húzná őt lefelé az óceán mélyére, és semmit sem tehetne ellene. Patakként kezdtek folyni könnyei, de egy hangot sem adott ki - se egy szipogás, se semmi. Csendben volt.

Minden egyes zaj visszhangzott a fejében. Semmit sem értett abban a pillanatban. Szeret engem, de elhagy?  A szavait ismételgetve próbálta összetenni fejében a kirakós darabjait, de sehogy sem passzoltak egymáshoz. Ha szeret engem, miért hagy el?

Meleg kezek telepedtek le vállán, tudta hogy ő volt az. Lassan és remegve fordult felé, de továbbra sem nézett szemeibe.

"Nézz rám." kérte fojtott hangon.

Amelia szemei felszökkentek. A zöld smaragdok könnyekkel telítődtek, s bármelyik percben kicsordulhattak. Szinte érezte, ahogy szíve darabokra törik a mellkasában. Mielőtt Harry bármit is mondhatott volna, Amelia karjait nyaka köré fonta. 

Egy darabig így maradtak; Harry derekánál ölelte őt, ő pedig a nyakánál. Harry illata olyan volt, akár a rózsás víz, ami mosolygásra késztette Ameliat, a fiú teste sokkal forróbb volt az övénél.

"Millie." mondta hirtelen, lazítva szorításán. "Azért teszem ezt, mert szeretlek."

"Miért mész el, ha szeretsz?"

"Mert tudom, hogy mindenféleképpen be leszek hívatva a harcra. Akár az Unió akár a Szövetség, harcolnom kell és szinte ez a halálos ítéletem, ha nem, akkor pedig meg fogok sérülni."

"De..."

"Figyelj rám." kérte. Ismét leültek az asztalhoz, de továbbra is fogták egymás kezét. "Azt szeretném, ha boldog lennél."

"Én boldog vagyok veled."

"És ha meghalok?"

A csúf valóság arcon ütötte őt és ott hagyta üresen; tudta, hogy igaza van, de mégis, ott szikrázott benne a remény. "És ha nem?" vágott vissza.

Felsóhajtva elengedte a lány kezeit és hátradőlve székében beletúrt rendezetlen hajába. "Megérdemled, hogy legyen egy családod. Két gyermekkel, egy kutyával és egy macskával, egy szerető férjjel. Ha én halott vagyok..." Harry nehezen nyelt egyet. "Nem akarom, hogy úgy végezd, mint az anyám, és egyedül maradj."

"Akkor vagyok egyedül, ha nem vagyok veled." mondta. "Harry, ha most elhagysz, én sosem leszek már teljes. Le fogsz belőlem törni egy darabot és magaddal fogod vinni, az pedig sosem fog visszanőni." 

"Tudom." mondta. "Most így érzel. De az idő meggyógyítana. Elfelejtenél engem, újra szerethetnél, és megkaphatnád álmaid családját." 

"Álmaim családjában csak te kaphatsz szerepet."

Harry szíve hevesen vert, bűnt és fájdalmat érzett. "Ez lesz a legjobb." mondta Harry, s felállva székéből az ajtóhoz sietett.

"Te nem tudod mi a legjobb nekem." mondta Amelia komolyan. Követte őt az ajtóhoz és elkapta csuklóját, mielőtt lenyomhatta volna a kilincset. "Te nem vagy az apám!" az emlékek előtörtek belőle saját szavai hatására, emlékek amikor a rabszolgapiacon járt, amikor Harryvel a verandán ücsörgött, a világról beszélgetve, amiben élnek. 

"Millie..."

"Fejezd be! Cs-csak fejezd be!" zuhant a földre nehezen kinyögve szavait, a könnyek marták szemeit. "Miért csinálod ezt? Összetöröd a szívem!"

"Sajnálom." mondta kihúzva kezét a szorításából és elhagyta a szobát.

Amelia ott ült a földön, könnyei a mandarinszínű ruhájára potyogtak, miközben nézte ahogy a szíve egy darabja elsétál, hátrahagyva őt.

A Part 1 vége.