Ardent | h.s. | magyar fordítás

Kilenc

1861. március 31.

A Roseland nemesi földbirtokon tartott parti utáni néhány hétben Harry és Amelia rendszeresen osztottak meg egymással történeteket a gyerekkorukról, jókat és rosszakat, s Amelia minden helyet megmutatott Harrynek, amelyet különösen kedvelt itt Georgiában.

Végigvezette a házuk melletti erdőösvényen, ahol oly sokat játszott. Ahogy követték az ösvényt, arany haján megcsillant a nap fénye, s hátrahajtotta fejét nevetve, miközben egy történetet mesélt arról, mikor az unokatestvérével eltévedtek itt.

"Gyerünk." mondta. "Versenyezzünk vissza a házig." Amelia szaladni kezdett a harmatos gyepen és egész úton egy diákhoz hasonlóan vihogott. 

Harry ekkor jött rá, hogy ő nem csak egy szép, gazdag lány volt, hanem volt egyfajta kalandérzéke, amiben gyönyörködhetett.

Egyenes háttal, hátrahúzott vállakkal, behajlított könyökkel helyet foglalt a padon, közben ujjai végigszaladtak a zongora billentyűin. Harry lehunyta szemeit és úgy hallgatta a zenét és Amelia gyengéd dúdolását, ami tökéletesen kísérte a zenét. A lány kedves hangja emlékeztette őt az édesanyjára, de ettől nem szomorodott el; sokkal inkább otthon érezte magát.

Amelia elvitte Harryt a városba is, ahol meghívta őt ebédelni a Berlizbe, egy új étterembe ahol a legjobb desszerteket lehetett kapni Amelia barátai szerint. A konyha ajtajához közeli helyen foglaltak helyet, a munkásemberek ki-be rohantak mellettük. Borotvaéles tekintettel nézett néhány vakmerő férfi vendég Ameliara - egy gazdag lányra - amiért egy alázatos bányásszal ült egy asztalnál, aki egyáltalán nem viselt olyan elbűvölő ruhákat, mint az étterem többi vendége. Amelia észrevette ezeket a tekinteteket, és Harry is, de a lány le sem vette tekintetét partneréről.

Bort iszogatva élvezték a vendéglátást, Amelia és Harry elbeszélgették az este nagy részét. Többek közt beszélgettek a Kingsley ültetvények keletkezéséréről és Harry borzalmas élményeiről a mélységes bányajáratokban. 

A fiú bármikor együtt voltak, le sem bírta venni a szemét Ameliaról, hasonlóan a lányhoz. Miközben közösen üldögéltek a verandán, ami a Kingsley ültetvényekre nézett, Harry kezében fogta Amelia kezét. Hüvelykujjával Amelia tenyerét simogatta gyengéden, a baglyok huhogása zeneként játszott. Egymás társaságában csendesen ültek, amíg Harry egyik kezét Amelia arcára nem simította, s közelebb húzta magához. A szíve kalapált mellkasában, ahogy ajkaik összeforrtak egy puha csókban.

Akkor először, Amelia nem érezte magát annyira egyedül.

...

1861. április 10.

"Anderson őrnagy és az emberei kifogytak a készleteikből." olvasta Mr. Kingsley a kezében tartott újságból. Az Unió katonái megszállták Fort Sumtert Charlestonban, Dél-Karolinát majdnem négy hónapig, a Szövetség pedig bármelyik nap támadhat. 

"Oh?" szólalt fel Harry az étkezőasztal szemben lévő oldaláról.

"Hamarosan háború lesz." mondta Mr. Kingsley, letéve az újságot belekortyolt gőzölgő teájába. 

"Túl sok életet fognak tönkretenni ezzel." mondta Harry.

"De a céljaikért halnak meg." szólt közbe Amelia.

"Azt hiszem igazad van." válaszolta. "Csupán nem hiszem, hogy a csatamezőn nyugszik az én kötelességem."

"Akkor ugyan mi a terved a háború idejére?" kérdezte Harryt Mr. Kingsley. "Elbújsz egy barlangban, amíg meg nem nyerik neked a háborút?"

"Apa." mondta Amelia, figyelmeztetve őt, hogy álljon meg ott, ahol van.

"Úgy terveztem, hogy Charlestonba költözök és elvállalom azt a tanári pozíciót, amire előző hónapban jelentkeztem."

Amelia majdnem kiköpte a teáját. "Mi?" kérdezte, a megdöbbenéstől felszökött hangnemben.

"Dél-Karolinába költözöm." ismételte meg magát Harry.

"Mikor?" kérdezte Amelia.

"Nos, jövőhéten."

"És ezt csak most mondod el nekem?"

"Már hetekkel ezelőtt elmondtam neked, hogy fontolgatom."

"Nem gondoltam, hogy valóban elmész."

"Elég." kiabálta túl a veszekedést Mr. Kingsley.

"Legyünk nyugodtak a témában." szólt közbe Mrs. Kingsley. "Harry, hol fogsz lakni?"

"Az iskola épülete mellett van néhány vendégépület, amelyekből az egyikben én lakhatok." válaszolta.

Forró könnyek szántottak végig Amelia arcán, megállás nélkül egymás után, majd megsokszorozódtak. "Nem hiszem el, hogy ezt teszed."

"Millie, meg kell értened..."

"Megérteni mit?" kiáltott rá, felpattanva székéből és rácsapva az asztalra, néhány könnycsepp a terítőre hullott.

"Hogy azért teszem ezt, mert szeretlek."