Ardent | h.s. | magyar fordítás

Tizenkilenc

1862. szeptember 17.

Amelia egy faasztalnál ült három másik lánnyal, őket kisebb-nagyobb tömeg vette körbe. Mindannyian halványkék egyenruhát viseltek, fehér köténnyel. A négy nővér kártyajátékot játszott.

"A-ha!" mondta egy koromfekete hajú nővér tűzvörös ajkakkal, majd mosolyogva letette az utolsó pár kártyalapját. "Nyertem, újra." mondta dalolva.

A tömeg felnevetett, közben Amelia összegyűjtötte a kártyákat, hogy összekeverhesse azokat egy újabb játékhoz, de hirtelen két ember rontott be a sátorba. Erősen kapkodták a levegőt, egy szavukat sem lehetett érteni tisztán, de mindenki megértette milyen szándékkal vannak itt.

Törés-zúzás hallatszott a közeli távolból, s töltötte meg a levegőt. Amelia aggódni kezdett.

A férfiak elindultak, a kártyajátékot pedig leseperték az asztalról, helyüket a gyógyítást segítő eszközök váltották fel, használatra készen. Miután mindent elhelyeztek, Amelianak és a nővéreknek várakoznia kellett.

Húsz perccel később érkeztek meg az első sérültek sebekkel, vágásokkal, átszúrtan, golyók miatt tátongó lyukakkal. 

Mintha ugyanazt a fejezetet olvasnák egy könyvben újra, újra és újra. Amelia egy eljárást ismételve próbált segíteni egy megsebesült emberen. Megkérdezte a nevüket, az életkorukat, próbálta őket ösztönözni arra, hogy az otthoni életükről meséljenek, amennyiben tudtak - legalább nem gondolnak a fájdalomra, utolsó esetben addig, amíg az idejük le nem jár.

Egy fiatal férfi feküdt az egyik ágyon, lába át volt döfve, egy golyó volt vállában és orrából szivárgott a vér. "Mi a neved?" kérdezte tőle Amelia.

"Robert."

"Hány éves vagy?"

"Tizenkilenc."

"Styles nővér." szólt egy hang a Robert mellett lévő ágytól. Válla felett hátranézett a nővérre, aki lehajolt saját betegéhez. "Ő itt önt szeretné." mondta.

Szemeit a sebesültre vezette, egy percre szíve leállt. Harry feküdt az ágyon, fedetlen felsőtestét lila és zöld zúzódások fedték, vállán lévő sebéből vér csorgott.

"Cseréljünk." suttogta Amelia a nővérnek, aki átsétált Roberthez. "V-várj." kapta el az ingujját, ezzel megállítva lépteiben. "Mi a baja?"

"Nővér vagy."

"Ő a férjem." mondta Amelia visszafojtva a szipogást. "Most nem tudok nővérként gondolkodni, csak feleségként."

A nővér felsóhajtott, szemei kedvesek és együtt érzőek voltak. "Erős belső vérzés, úgy látszik eltaposta egy ló. Valamint a látható nyílt seb a vállán."

"T-t-túléli?"

"Sajnálom, kedvesem." mondta a nővér, közben megrázta a fejét.

Amelia homályos látással és összetörten sétált Harry mellé.

"Nem jó, huh?" kérdezte lassan pislogva.

Amelia csak megrázta a fejét, abban a pillanatban képtelen volt szóhoz jutni.

Ajkai felfelé görbültek, ezzel mosolyt formálva, mitől megjelentek gödröcskéi. A gödröcskék melyeket annyira szeretett, mivel ez azt jelentette hogy mosolyog, ami azt eredményezte, hogy boldog. "Rendben leszel." mondta oly zökkenőmentesen, mint ahogyan a vörös folyadék szivárgott sérüléséből.  

Erőszakosan megrázta a fejét, egy könny hullott kezére. "Nem. Nélküled nem."

Bólintott, nagy tenyerébe véve az ő apró kezét. "De igen." egy könny szökött ki szeméből, s folyt végig arcán a gödröcskéjéhez, mert nem számított mily méretű fájdalmat érzett, tovább mosolygott.

Bumm! Amelia megugrott az ágyúk hangjára, tudva hogy odakint valaki épp megsérült vagy meghalt, de Harry továbbra is ott volt, közömbös arccal.

"Ígérd meg, hogy újra szeretni fogsz." mondta, s megszorította kezét.

Forró könnyek homályosították látását. "Soha nem szerettem senkit annyira, mint téged. Soha."

"Millie." mondta. "Reménykedem, hogy mégis."

A Part 2 vége.