Ardent | h.s. | magyar fordítás

Tizenhat

1862. augusztus 30.

"Gyere vissza az ültetvényekhez velem." mondta felnézve a fiú szemeibe a reggeli fény ellenére.

Baglyok huhogtak az őket körülvevő erdő fáin, a faágak közt betörekvő napfény felmelegítette a bőrüket. Amelia és Harry minden reggel ezen a helyen találkozott egészen a háború végéig, ami aznap volt. Az Unió csapatai visszavonulnak Washingtonba.

"Mit tenne a vőlegényed, ha meglátna engem?"

Amelia elmosolyodott. "Érdekes lenne."

"Nem tudom elfogadni, hogy te ezt humorosnak találod."

"Nem az, de néha muszáj nevetned." Harry elcsendesedett, ajkait egy vonallá préselte, miközben azon gondolkozott, jó ötlet-e visszatérni a Kingsley Ültetvényekhez. "Nézd, tudom hogy sosem szerettél az ültetvényeknél időzni, de az az otthonom és nem mehetek el anélkül, hogy félbeszakítanám a dolgokat Williammel és el nem köszönnék a családomtól."

"Bármikor írhatsz egy levelet." felelte, ajkai közben felfelé görbültek.

Gúnyolódása miatt játékosan karjára ütött, de utána újra elkomolyodott. "Komolyan beszélek." tette szóvá sóhajtva. "Nem muszáj velem jönnöd, bármikor fel tudok szállni a Washingtonba tartó vonatra, s megszökhetünk miután közöltem a híreket a szüleimmel és Williammel."

"Ne légy nevetséges." bosszankodott. "Veled megyek és közösen végigcsináljuk ezt az egészet."

Egy mosoly jelent meg Amelia arcán, mielőtt felugrott, hogy körbeölelhesse karjaival Harry nyakát és boldogságát átáraszthassa az ő testébe is.

...

1862. szeptember 1.

A Kingsley Ültetvények étkezőszobájában mindössze az ezüst evőeszközök csörgését lehetett hallani, miközben azok hozzáértek a tányérokhoz, amiken már csak a kimért ételek fele volt fellelhető. Amelia Williammel szemben ült, aki mellett Harry foglalt helyet. Az alkalmi rövid beszélgetések megestek az asztalnál, de többnyire a csend uralkodott.

"Hol van a gyűrűd, drágám?" kérdezte hirtelen William.

Amelia felnézett a tányérjáról és lenyelte az ételt, mielőtt válaszolt. "Az emeleten a bőröndömben." válaszolta, utána kortyolt egyet borából. 

"Miért nem viseled, kedves?" szűrte ki összeszorított fogai közül, hangjában düh hallatszott. Amelia észrevette, hogy feszült volt amióta csak megérkezett és szemmel tartotta őt. Nem tudta, hogy ez Harry ittléte miatt van, vagy még mindig azért volt mérges mert inkább elment, háttérbe helyezve az esküvőt. Mégsem foglalkozott hangulatingadozásaival, hisz tudta hogy ennél még rosszabb lesz.

"Azt hiszem megszokásból." mondta. "Miközben a kötelességemet végeztem sosem volt rajtam, és a nyaklánc amin viseltem elszakadt."

"Hm." hümmögött, visszavezetve szemeit a tányérjára.

"Harry, örülünk hogy ismét láthatunk téged egészségesen és virágozva." mondta Mrs. Kingsley mosolyogva.

"Köszönöm." válaszolta. "Én is örülök, hogy mindenkit boldognak látok itt."

"Igen, mind boldogok vagyunk." felelte. "A közeledő esküvő és minden más miatt is."

"Muszáj erről beszélnünk?" érdeklődött Amelia egy szalvétát ajkaihoz emelve, amit utána visszatett ölébe. "Mindig ez a téma."

"Mit javasolsz helyette?" kérdezte William. "Hátborzongató és véres háborús történeteket hallgatnál tőle?" mutatott Harryre a késével.

"Nem ő az egyetlen, akinek vannak történetei, amiket elmesélhet." mondta Amelia. "Emlékszel, hogy négy hónapig távol voltam és a csatamező egy mérföldes körzetében éltem?"

"Oh, hogy felejthetném el." forgatta meg szemeit William, a szarkazmus csöpögött szavaiból.

"Mit próbálsz mondani?" tette próbára Amelia.

"Semmit."

"Nem." mondta, megemelve a hangját. "Nyilvánvalóan akartál mondani valamit."

"Te bolond nő!" kiáltott fel. "Miért nem tudod befogni a szádat és inkább varrással, vagy zongorázással vagy rajzolással elütni az idődet, mint a többi normális nő?" 

"Mr. Sampson, szeretném emlékeztetni arra, hogy még nem a lányom férje, és ebben a házban maga nem fog ilyen hangnemben beszélni vele." csattant Mr. Kingsley hangja az asztalfőtől. Szemeiben tűz égett, miközben mogorván méregette Williamet.

Évek óta először, Amelia érezte az édesapja iránta táplált szeretetét. A haragja, amiért Ohióba utazott egy régi kedveséhez elszállt és szíve megtelt szeretettel.

"Apa." szólalt fel Amelia. "Teljes mértékben igazad van, William nem a férjem és soha nem is lesz az." pattant fel a székéből és az ajtó melletti asztalhoz sétált, hogy megrázhassa a csengőt. Norah alig néhány perccel később megjelent. "Norah, kérlek felmennél a szobámba és visszahoznád Mr. Sampson gyűrűjét a bőröndömből?"

"Amelia, nem gondolhatod komolyan." mondta William, felállt és tenyereivel megtámaszkodott az asztalon. "Elvesztetettem a türelmemet - én nem úgy értettem -"

"Ennyi éppen elég." mondta Amelia. Norah hamarosan visszaért az étkezőbe és Amelia kezébe adta a gyűrűt. "Azt hiszem ez a tiéd." mondta, közben végigcsúsztatta a gyémántgyűrűt az asztalon. "És bízom benne, hogy megtalálod a kifelé vezető utat."