Ardent | h.s. | magyar fordítás

Tizennyolc

"Hogy merted!"

Amelia elejtette a virágcsokrát apja felrázó szavai hallatán. Még mindig csak fehér köntöse volt rajta, a haja tökéletesen állt, a csokor pedig immáron a földön hevert. Lassan megfordult, hogy szembenézzen az édesapjával, akinek feje elvörösödött a dühtől.

"Hogy mertél nekem egy ilyen dolgot mondani - az apádnak - mielőtt átadtalak a férfinek, akihez azt se akartam, hogy hozzámenj!"

"Te egyeztél bele az esküvőbe." mondta Amelia, miközben leguggolt, hogy felvehesse a virágokat.

"Elég!" ütött bele a falba teljes erejével, majdnem betörve azt. "Te hálátlan lány! Mikor fiú helyett lánynak születtél már akkor tudtam, hogy az élet nehezebb lesz; egy gazdag férfihez kell hogy hozzáadjalak, aki majd átveszi a Kingsley Ültetvényeket, vagy legalább ezen keresztül fenntartja a nevünket - de ez!"

"Te tartasz titkokat." mondta Amelia.

"Amelia Claire!" szorította maga mellett ökölbe kezeit Mr. Kingsley.

"Igen, apa?"

"Nincs örökség." kiáltott fel.

Amelia gyomra összerándult. "Mi?" suttogta hitetlenül.

"Nem állsz a rendelkezésem alatt többé. Nincs többé jogod, csupán annyi, mint egy alázatos szénbányász - tanár - katona feleségének, bármi is legyen ő!"

"Apa, ez nem igazságos." mondta. "Te voltál az, aki rejtegetted ezt az egészet előlem és anya elől! Azt tervezted, hogy majd csendben élsz? Azután is, hogy Harry és én összeházasodtunk? Mit tettél volna, ha nem jövök rá erre az egészre? Nem teheted meg ezt velem azért, mert magadra vagy dühös."

"Rendben." vette le a kalapját és beletúrt hajába. "De nem látunk szívesen ebben a házban amíg én élek. Felfogtad?"

"Neked elment az eszed!" szorította kezeiben Amelia a szoknyáját. "Harry a halott szeretőd fia..."

"Nem volt a szeretőm." mondta sokkal hangosabban, mint Amelia. "Évekkel ezelőtt igen, de én ideköltöztem, hogy feleségül vehessem az édesanyád. El is felejtettem őt, amíg nem írta meg nekem azt a levelet!"

"Tényleg? Tényleg elfelejtetted?" kérdezte Amelia közelebb lépve az apjához. "Mert ha valakit szeretsz és távol vagytok egymástól, egy nap sem telik el úgy, hogy ne gondolnál rá legalább egyszer. Nem tagadhatod." nézett mélyen szemeibe.

"Nem tagadom, hogy gondoltam rá, de csak ritkán." motyogta. "Amelia, nem lehetsz azért dühös rám, mert hazudtam arról, hogy hol voltam..."

"De lehetek!" mondta. "Minden jogom meg van hogy dühös legyek!"

"Nem érted. Minden felborult volna, ha megemlítem anyádnak Susannat. Össze tört volna a szíve."

"Nem érdekel apa." mondta. "Ez nem az én titkom. Nem én rejtegettem a tényt, hogy a lányom feleségül ment a volt szeretőm fiához. Ez olyasvalami, amivel neked kell együtt élned." Amelia elsétált apja mellett és kezét a kilincsre helyezte. "És azt hiszem neked kell elbánnod a következményekkel, ha anya valaha is rájön." 

"Nem tennéd ezt vele." mondta megragadva Amelia csuklóját, megakadályozva hogy kimenjen a szobából.

"Nem." suttogta. "Nem, én túlságosan törődöm vele ahhoz, hogy ezt tegyem vele. Ez csak egy gondolat volt." gyorsan elrántotta fogásából a csuklóját, és becsukta maga mögött az ajtót, miközben kiment.

...

1862. szeptember 12.

Harry levelet kapott egy katona barátjától, amiben az állt, hogy General Mclellan megkérte az Unió katonáit, hogy térjenek vissza otthonukból Marylandbe. Amelia hallgatta, ahogy Harry hangosan felolvasta neki a levelét a kis, kör alakú asztalnál, az iskola vendégházában, ahol reggeliztek.

"Szóval, elmész?" kérdezte meg végre Amelia pár perces csend után.

"Úgy érzem mennem kell." mondta Harry.

"Írok az Unió kórházának, hogy szükségük van-e egy segítő kézre. Biztosan bevesznek."

"De..."

"De mi?"

"Mi van ha... tudod."

Amelia jóízűen felnevetett. "Harry, őszintén kétlem hogy máris teherbe estem volna."

Harry orcái elvörösödtek. "Csak szeretném ha biztonságban lennél."

"Te harcolsz a csatatéren." mondta Amelia. "Kérlek, ígérd meg hogy óvatos leszel."

"Én mindig az vagyok."