Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 2.🎃

Hayden átkarolta a vállamat, s csak csendesen néztünk mindketten a lábunk alá.

Találtunk egy tökéletes helyszínt magunknak, ahol csak kettesben lehettünk, beszélgethettünk, sőt, kényelmesen ülhettünk csendesen egymás társaságában. Az erdőben volt egy nagyobb szikla, ami könnyen volt mászható és elég békés helynek bizonyult, nem sok túrázót láttunk arrafelé, talán csak hetente egyet-kettőt.

Aznap kivételesen azért voltunk csendesek, mert én egy hatalmas pohár narancslevet szippantgattam, ő pedig nem tudta, milyen témát dobhatna fel, ugyanis a Caspianes álmom új fejleményét – azokat a borongós, viharszürke szemeket, amik a sötétségből néztek vissza rám – már megosztottam Haydennel a találkánk legelején, akárcsak azokat a részleteket is, amikor ő nem volt jelen október elsejének éjszakáján.

Már délután volt, nemrég ért véget a műszakom a Starbucksban, ezért voltam annyira nyugis.

- Sikerült megtalálni az ádáz betolakodót? – érdeklődtem végül én. Természetesen az azelőtt való éjjeli betörőre gondoltam, aki megrongálta a vámpírbázist. Trudy szentül állította, hogy az csupán egy mókus volt, de nem hittem abban, hogy egy ilyen pici lény ekkora kárt okozna, majd a szomszéd városig menekülne. Túlságosan bizarrnak hangzott.

- Sajnos nem. A nyomok eltűntek a város határánál, úgyhogy a nagy büdös semmi miatt nem lehettem veled előző két éjszaka. Szóval akkor ez Caspian gyerek vörös hajú, szürke szemű és beszélni akar, mi? – kérdezte.

Aprót bólintottam.

- Azt hiszem. És bár a többieknek nem mondtam el, de van egy sanda gyanú és ugyanakkor jókora adag félelem is bennem vele kapcsolatosan. Arra tippelek, hogy ő valóban létezik valahol. Mármint... hogy nem csak egy sima, visszatérő álom főszereplője, hanem egy hús-vér ember – vázoltam fel a helyzetet neki, mire érdeklődve nézett rám.

- Ezt miből gondolod?

Felsóhajtottam.

- Instabil alap ugyan, de az az igazság, hogy érzem – kezdtem el harapdálni az ajkamat, mert olyan hülyeség volt kimondani ezt hangosan. – Olyan, mintha ismerném őt, Hayden. Biztos vagyok benne, hogy már talákozhattam vele valamikor.

Hayden csak a fejét csóválta.

- Érdekes elmélet – jegyezte meg –, de hiszek neked! – mosolyodott el, majd egy apró csókot lehelt az ajkamra. – És abban is biztos vagyok, hogy nem veszélyes. Ha valóban létezik és eddig üzenni akart neked minden egyes megjelenésével, akkor nagy rá az esély, hogy valami fontosat szándékszik közölni veled.

- Igen, én is valami hasonlóra gondoltam! – bólintottam, majd Hayden vállára hajtottam a fejemet. – Bocsi, hogy megint ez a téma.

- Ugyan, semmi gond! – mondta, majd a kezem után nyúlt és hüvelykujjával gyengéden simogatni kezdte a kézfejemet. Hayden volt talán az egyetlen olyan személy az életemben, aki képes volt tényleg olyan szinten megnyugtatni, hogy elfelejtsem mi miatt is vagyok izgatott és tudtam, hogy ez egy nagyon különleges dolog. Minden lélegzetvételemmel és szívdobbanásommal odáig voltam Hayden Rogersért már tavaly halloween óta és ez az érzés mit sem változott közben. Minden egyes nappal csak jobban szerettük egymást és ha valaminek, hát ennek nagyon tudtam örülni. Legalább egy stabil kapcsolatban éltem, ha már az életem többi része nem volt teljesen fenékig tejfel.

- Na és mi a helyzet Alexával? – váltott témát hirtelen. – Jófej csaj?

Bólintottam.

- Igen, az, bár hallgatag és szerény egyelőre, de ez érthető. Ha mindkét szülőmet egyszerre veszítettem volna el én is, biztosan fele annyira sem lennék erős, mint amennyire ő az.