Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 23.🎃

Apa sírjánál ücsörögtem egymagamban.

Nem akartam senkivel sem beszélgetni, sem anyával, sem a nagyival, sem Alexával, sőt még Maxszel vagy Eddievel sem, pedig tudtam, hogy mindketten megtudtak volna nyugtatni. De ők nem voltak Hayden. Én viszont csak őt akartam.

A kezeimbe temettem az arcomat és hangtalan sírásba kezdtem. Már elpanaszoltam a bánatomat apának, de ez sem segített sokat a lelkiállapotomon. Egyszerűen kikészültem attól a gondolattól, hogy én és Hayden nem leszünk együtt a jövőben és ahhoz, hogy Caspian megszülethessen, nekem Adriannel kellene összejönnöm.

Bár, hogy őszinte legyek, most, hogy ez kiderült, végre volt mivel magyarázni azt a kölcsönös szimpátiát közöttünk. Mert bár kedvem lett volna gyűlölni Adriant, mégis bekellett látnom, hogy a srác nem tehetett semmiről: nem ő irányította a jövőt és semmi köze sem volt a történésekhez. Tudtam, hogy beszélnem kellene vele, azt viszont nem, hogy mit mondhatnék neki. És különben is... mit lehetett ezen beszélni?

Felsóhajtottam, majd letöröltem a könnyeimet és kifújtam az orromat egy zsebkendőbe. Hűvös volt a temetőben, az erős szél miatt pedig csupa libabőr lettem. Még a nap is olyan gyászos volt, mint a lelkem.

Bárcsak átírhatnám a jövőt! Bárcsak eltávolodhatnék Adriantől és Haydennel maradhatnék, de nem tehetem. Nem tehetem Caspian miatt, hiszen ő a fiam és szeretem őt. Határozottan szeretem. És ígértet tettem neki, hogy nem változtatok a jövőn és meg fog születni. Meg kell születnie és erről nem nyitok vitát.

Abbyre gondoltam és arra, mennyire szükségem lenne most rá. Ő az egyetlen, aki majdnem olyan jól meg tudna nyugtatni, mint ahogyan Hayden tenné. Különben meg: igaza volt. Adrian Cas apja. És ezt én is nagyon jól tudtam, csak nem akartam beismerni, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy belekapaszkodjak az utolsó reménysugárba is, amely Hayden mellett tette le a voksát. A szívem is Hayden mellett tette le a voksát és nem tudtam elképzelni, hogy mi lehetett az a másik idősíkban, ami szétválasztott minket ennyire. Talán pont Adrian lett volna az? De hiszen nem is tetszett nekem és egyáltalán nem voltam belé szerelmes, miközben Haydenért ölni is képes lettem volna. Nem értettem. Egyszerűen... semmi sem függött össze.

- Nem kellene itt lenned. Mindenki téged keres! – szólt egy határozott hang a hátam mögül, én pedig ijedten pattantam fel, mert nem is hallottam, hogy valaki egyáltalán ott van. Rémülten fordultam hátra, s pont, hogy Adriannal találtam szemben magam, aki egy hosszú, fekete kabátba gyömöszölve a kezét álldogált, egy szomorú mosollyal az ajkain.

Összeszorítottam a számat, de végül csak válaszoltam.

- Nem akarok senkit sem látni! És főleg beszélgetni velük.

Adrian bólintott, látszott rajta, hogy megérti, de nem mozdult egy tapodtat sem.

- Leülhetek melléd? – kérdezte. – Ígérem, meg sem szólalok. Kivéve persze, ha nem gondoltad meg magad a beszélgetéssel kapcsolatosan!

Vállat vontam, majd visszaültem a padocskára, s Adrian is helyet foglalt mellettem.

Sokáig ültünk néma csendben, apa sírját nézegettük és rajta azt az egy szem gyertyakanócot, aminek a lángja kitartóan tűrte az erős szelet. Valahogy magamra ismertem benne. Én voltam az a láng az erős szélben, amely próbált kitartani ameddig csak tudott.

- Haydennel szoktuk ezt csinálni – szólaltam meg végül. – Hogy csak ücsörgünk egymás mellett és hallgatunk. Vele olyan kényelmesek a csendek, nem pedig kínosak.

- Velem azok? – kérdezett vissza azonnal Adrian, mire felnéztem rá és megráztam a fejemet.

- Nem. Inkább... olyan nyomasztok a veled való csendes ücsörgések – mondtam ki őszintén, mire halványan elmosolyodott.