A legutolsó munkanapomat töltöttem el a Starbucksban.
Felmondtam, ugyanis rájöttem, hogy nem éri meg már nekem itt dolgozni. Átértékeltem kicsit magamban a dolgokat és arra a döntésre jutottam, hogy jobb nekem, ha Mistburry Hillben maradok. Nem csak a család és a barátok miatt, hanem a történések fényében is. Hiszen ha én elmegyek innen, akkor ki védi majd meg azt?
Nem kellett nekem már semmi egyetem és semmi kiszabadulás. Beláttam, hogy jobb lesz nekem itt.
- Hiányozni fogsz, Riles! - ölelt át egy adott pillanatban Sasha, az egyik munkatársam. - Ezentúl kivel fogok a szeszélyes vendégeken nevetni? - kérdezte szomorúan.
Elmosolyodtam.
- Majd Danny itt lesz neked! - bizonygattam, de a lány csak egy rossz szájízű képet vágott erre.
- Neki nincs is jó humora - jegyezte meg. - És különben is, folyton rám akar hajtani, miközben egyáltalán nem az esetem.
- Na, pedig nagyon rendes srác! Adj neki egy esélyt! - bíztattam, mert nagyon sajnáltam szegény Dannyt. Igazából jóképű srác volt, csak egy kicsit fura figura, nem éppen szociális alkat, de attól még nagyon rendes.
- Te könnyen beszélsz, hisz neked jutott az álompasi! Kár, hogy nem létezik több példány Haydenből, mert ő azért tényleg megtestesíti a tökéletes herceg fogalmát! - poénkodott, mire az arcomra erőltettem egy mosolyt. Nem akartam elmondani neki, hogy Hayden és köztem most éppen valamiféle mosolyszünet van. - De azt hiszem, igazad van. Talán egy randi belefér! - vont vállat.
- Ez a beszéd! - dícsértem meg, majd a telefonom után nyúltam, mivel éreztem, ahogyan az megrezgett a zsebemben.
Egy ismeretlen számtól jött az üzenet, de szerencsére az illető aláírta azt.
Szia! Úgy hiszem, megvan a faház! Az úgy jó, ha este 8-ra érted megyek a Starbucksba? - Adrian
Nagyon megörültem a hír hallatán és gyorsan visszaírtam, hogy részemről okés. Sasha is meglátta a nagy örömömet, mert cukkolni kezdett.
- Ajaj, csak nem Hayden tett ilyen boldoggá? - bökött oldalba, mire megráztam a fejemet.
- Nem, csak jó hírt kaptam! - válaszoltam, s már megbántam, hogy egyáltalán meg mertem mosolyogni Adrian üzenetét. Különben is, tudtam, hogy ez az egész találkozás elég kínos lesz, ugyanis még mindig nem kerestem fel a fiút a temetős kis incidens óta és a hátam is borsódzott attól, hogy újra lássam őt. Az a csók... egyáltalán nem volt helyénvaló. Mindig undorodva gondoltam vissza rá és egyáltalán nem amiatt, mert rossz lett volna, hanem azért, mert olyan volt, mintha megcsaltam volna Haydent - egyszerűen rettenetes bűntudatot okozott, pedig nem én kezdeményeztem és nem is akartam ezt az egészet. Hülye Adrian!
- Írtam Dannynek és ma este elvisz valahová vacsizni! - mutatta Sasha, mire elmosolyodtam.
- Nagyon örülök neked! - bólintottam, s tényleg úgy is gondoltam az egészet. Legalább nekik legyen jó a szerelmi életük, ha már az enyém a csatornában végezte.
A szívem is belesajdult ebbe a gondolatba. Haydent akartam. Csak és kizárólag őt. Szerettem. Pokolian szerettem és nagyon fájt az, hogy ő már nem az enyém.
*
Ígérete szerint Adrian pontban nyolc órakor ott várt már engem a Starbucks előtt, de nem gyalog érkezett, hanem egy fekete autóban, ami azért lepett meg, mert nem is tudtam vagy gondoltam volna azt, hogy tud vezetni.
Elköszöntem Sashától, letettem a pultra a kötényemet és a névtáblámat, majd csendesen kisétáltam a helyiségből, azzal a gondolattal, hogy örökre magam mögött hagyom majd azt.
Adrian megvárta, ameddig beülök az autóba, csak akkor köszönt nekem.
- Szia!
- Helló! - köszöntem vissza, de nem néztem rá.
- Tegyél övet! - kérte, én pedig engedelmeskedtem.
Elindította a kocsit, majd nekiveselkedtünk az útnak.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- Egy picit a városon kívülre. Azért nem találtuk eddig, mert nem is a városban volt. Nincs olyan messze, öt kilométer az egész - magyarázta, mire biccentettem.
Csend telepedett közénk, csak a rádió halk moraja hallatszott a háttérben. Egy Calvin Harris számot játszottak, amibe sikerült belemerülnöm és egy pillanatra el is felejtettem a kínos csendet. De ahogy már korábban is fogalmaztam Adriannek: a közöttünk lévő csendek nyomasztottak. Biztosan őt is, ezért is szólalhatott meg.
- Egyébként sajnálom... a múltkorit. Nem kellett volna megcsókoljalak, egy faszfej voltam! - jelentette ki, én pedig meglepetten fordultam felé. Azt hiszem, ezidáig nem is hallottam még így káromkodni.
- Fátylat rá! - motyogtam, majd kinéztem az ablakon, mert féltem, nehogy rákiáltsak, hogy elmehet a fenébe a bocsánatával együtt. Mégsem tehettem meg, hiszen segített rajtam, már megint helyettem dolgozott, ez pedig tiszteletet érdemelt, nem szídalmazást.
- Tudom, hogy még mindig zavar téged, s emiatt bűntudatom van. Nem akartam zűrt és a sebeidet sem szerettem volna feltépni. Tudom, hogy szereted Haydent.
- Mondom, hogy felejtsük el. Nem haragszom, majd elmúlik! - szóltam rá ismét, mire végre befogta. Nem tudtam semmivel megmagyarázni, hogy hirtelen miért kezdtem el nem szívlelni őt. Az a csók tényleg nagy lyukat vájt a szívembe. Nagyon reménykedtem abban, hogy valahogy egyszer képes leszek kiverni a fejemből az egészet. De egyelőre nem ment.
Az út hátralevő részében egy szót sem szóltunk egymáshoz, de ez már nem kínos vagy nyomasztó volt, hanem inkább megnyugtató. Adrian nem hazudott, valóban öt kilométert tettünk meg kifelé a városból. Az erdő mellett parkoltunk le, majd az út további részét zseblámpával tettük meg. Azt hiszem körülbelül hét vagy nyolc percet sétálhattunk, amikor körvonalazódni kezdett a távolban egy kis házikó. De maga a hely, ahol az feküdt - na már az is nagyon para volt. Egy körkörös hely volt az, ahonnan kivágták a fákat, a házikó pedig annak a közepén árválkodott. Az ablakai be voltak törve, az ajtaja hiányzott és valami nagyon furcsa szag terjengett körülöttünk, amelyről gyanítottam, hogy odabentről érkeztem. Körülnéztem, de farakást nem láttam sehol. Ez kissé megnyugtatott.
- Elég para ez a hely - jegyeztem meg, majd Adrianre néztem.
- Nem tagadom - bólintott, majd fejével a házikóra bökött. - Be szeretnél nézni? - kérdezte, mire elfintorodtam.
- Nem is tudom, nincs jó viszonyom a régi, elhagyatott házakkal! - jegyeztem meg, mire elmosolyodott.
- Nyugi! Ezen nincs átok és fura lények sem tartózkodnak benne. Már ellenőriztük Alexával és biztonságosnak tűnt.
Felvontam a szemöldökömet.
- Azért vetek rá én is egy pillantást, már csak kíváncsiságból is! - jegyeztem meg, majd határozott léptekkel indultam el a házikó felé, még mielőtt meggondolhattam volna magamat. Az adrenalin átjárta a testemet és olyan gyorsan szökkentem be a házba, hogy majdnem sikerült el is esnem. Kissé beljebb sétáltam, de igazat kellett adnom Adriannek - tényleg nem volt semmi odabent. Csak por és sötétség. És sötétség és még több sötétség.
A baj csak az volt, hogy túl sokáig volt sötétség. Mert nálam is lekapcsolták egy időre a villanyt, amikor egy nehéz valamit csaptak hozzá hátulról a fejemhez.
ESTÁS LEYENDO
Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//
Fantasía"Amikor minden tönkremegy, ideje újraírni a múltat." Riley Addington élete mondhatni simán, döcögésmentesen telik az egy évvel korábban lezajlott események óta: boldog párkapcsolatban él Haydennel, a vámpírfiúval, szert tett igazi, különleges baráto...
