Caspian Legendája - Az 'Én, a szellem meg a vámpír' folytatása //BEFEJEZETT//

🎃O K T Ó B E R 16.🎃

A fejemmel az asztalra borulva őrlődtem magamban.

Adriannal az összes olyan könyvet végigkutattuk, aminek bármilyen köze lehetett a bájitalokhoz vagy a varázslathoz – még a receptes könyveket is –, de semmi érdemlegeset nem találtunk. Úgy tűnt, a kudarcok hetének néztünk elébe.

- Még ne adjuk fel, maradt még két könyv! – bíztatott Adrian, mire csak felmordultam.

- Értelmetlen, egész délután itt voltunk és semmi! – csattantam fel. – Ráadásul Tom is nagyon gyanakvóan nézett rám, szóval kezdem azt hinni, hogy tényleg én tehetek Edward rosszulléteiről. Lehet, hogy nem kevertem neki jó bájitalt vagy összekevertem valamilyen varázsigét egy rontással... tényleg, már minden átfutott az agyamon, hogy hol hibázhattam el ezt az egészet!

Teljesen kiakadtam, ráadásul egy vadidegen srácnak, akiről Hayden azt feltételezte, hogy megbízhatatlan. Akkor mégis, miért nyíltam meg neki egyből ennyire? Neki, amikor Maxnek is kellett egy fél év ahhoz, hogy teljesen megnyíljak? Ennek a srácnak meg mindent elpanaszoltam egy perc leforgása alatt.

- Hé, próbálj meg megnyugodni! – simogatta meg a vállamat, mire ösztönszerűen elhúzódtam. Nem azért, mert undorodtam volna tőle, hanem mert sok-sok kételyem volt vele kapcsolatban, sok olyan érzés, amelyet nem voltam képes hová tenni. Nem értettem semmit, ami Adrian Hawthorne-t övezte. Egyszerre éreztem szimpátiát és gyanakvást iránta, annak ellenére, hogy semmi rosszat sem tett eddig sem nekem, sem másnak.

- Képtelen vagyok megnyugodni – ráztam meg a fejemet, mire a fiú szánakozva nézett rám, majd felsóhajtott.

- Volt egy barátom régen, akivel ugyanolyan volt a kapcsolatom, mint neked Edwarddal – kezdett bele a mesélésbe, mire fél szemmel rá sandítottam. – Olyan volt nekem, mint egy testvér, folyton együtt ökörködtünk, ott voltunk a másik mellett jóban-rosszban és elválaszthatatlanok voltunk teljesen.

Reménykedtem benne, hogy nem egy tragikus történetet készült nekem elmesélni, mert már így is a sírás határán álltam.

- Három évvel ezelőtt meghalt. Autóbaleset – motyogta maga elé. – Magamat hibáztattam pontosan ugyanúgy, ahogyan te is teszed most, mert értem jött volna el egy buliba, hogy hazafuvarozzon. De telibe kapta egy kamion és még elbúcsúzni sem volt időm tőle – hallottam, ahogyan elcsuklik a hangja, s ennek hatására tényleg könnybe lábadtak a szemeim. Csak belegondoltam abba, hogy bármelyik pillanatban elveszíthetem Abbyt vagy Edwardot és máris görcsbe rándult tőle a gyomrom.

- Sajnálom – suttogtam, mire köszönésképp aprót biccentett. Rájöttem, hogy ő is megnyílt nekem abban a pillanatban, ami annyit jelentett, hogy a szimpátia kölcsönös volt közöttünk és ez valahol mélyen meg is nyugtatott.

- A lényeg az, hogy ennek így kellett lennie. Nem tehetek róla, ez így volt elrendelve, nem tudtam volna rajta már segíteni. És itt lép be a különbség köztem és közötted, Riley: neked még módodban áll segíteni Edwardon. Úgyhogy nem engedem, hogy feladd a keresést mert nem kívánom, hogy bárki is átélje egy barát elvesztésének a fájdalmát.

Halványan elmosolyodtam és már tényleg sokkal könnyebbnek éreztem a szívemet a szavaitól. Rossz volt ugyan látni a szomorúságot az arcán, de ez hamar el is illant, amint témát váltott.

- Találkoztál már valaha tündérekkel? – érdeklődött, mire meglepetten pislogtam a hirtelen jött kérdéstől.

- Nem, még soha – ráztam meg a fejemet, mire Adrian elnevette magát.

- Bocsi, csak itt volt róluk egy oldal a könyvben. Jóságosnak tűnnek, de valójában vérengző fenevad az összes, rettenetesen nehéz megszelídíteni őket!

Nevetni kezdtem, mert valahogy ezt nem tudtam elképzelni.

- Vérengző fenevadak? – vontam fel a szemöldökömet. – Mert hát nem így vannak jellemezve a mesékben.

Adrian szórakozottan megrázta a fejét.

- A mesék vagy tévednek vagy pedig hazudnak. A tündérek nem kedvesek, de a gyönyörűségük elvakítja az embereket. Mint a sziréneké is. Nagyon kell velük vigyázni! – csukta össze a könyvét, majd felsóhajtott. – Sajnos ebben sincs semmi, de majd írok néhány ismerősömnek, hátha tud valaki valamit! – mondta, mire érdeklődve fordultam felé.

- Egyébként azt már szerettem volna korábban is megkérdezni, hogy miért segítesz nekünk? Semmivel sem tartozol egyikünknek sem, nem is ismersz minket, mégis azon vagy, hogy megmentsd Edwardot. Mi vezetett erre?

Adrian egy pillanatra elgondolkodott, de aztán elmosolyodott és mélyen a szemembe nézett.

- Nem tudom. Alapjáraton amúgy is segítőkész vagyok, de amikor veletek találkoztam én... ah, nem, ez hülyeség! – rázta meg a fejét, mire felvontam a szemöldökömet.

- Mégis micsoda? – kérdeztem, de ő a fejét rázta. – Na, biztosan nem hülyeség vagy legalábbis annál nem nagyobb, mint amiket én szoktam mondani! – próbáltam meggyőzni, s úgy tűnt, sikerült is.

Felsóhajtott, majd elmagyarázta a dolgot.

- Valahogy úgy érzem, hogy valami kapcsolat fűz ehhez a kis csapathoz és most, hogy ez a fura, kopasz fazon megjelent itt, aki ismer engem úgy, hogy én nem ismerem őt, nos... nos ezzel azt hiszem bebizonyosodott. Rengeteg látnoknál és jósnál jártam az utóbbi években és mindegyikük azt nyilatkozta, hogy Mistburry Hillbe kell utaznom, ugyanis csak és kizárólag itt érhetem el a beteljesülést. Tudom, bizarrul hangzik, még én sem vagyok tisztában vele, hogy ez pontosan mit jelent, de azt hiszem, van benne valami, mert valóigaz, hogy mióta itt vagyok, sokkal erősebbnek érzem magam, mint valaha. Ennek a városnak furcsa, de erős energiái vannak, nem is csodálom, hogy te magad mennyit nyertél innen. Szóval igen, azt hiszem ennél jobb magyarázattal nem tudok szolgálni – vont vállat.

Én csak csendben maradtam és bólintottam. El szerettem volna mondani neki azt, amit én is láttam, hogy ott van a jövőmben és hozzám beszél, de féltem, hogy ezzel elrontanék mindent és erre még nem álltam készen. Nem álltam készen arra, hogy bárkivel is megbeszéljem ezt a dolgot. Kivéve talán Caspiant. Ő volt az egyetlen, aki tudott róla és ez jobb is volt így, mert benne maximálisan megbíztam. A fiam volt. És tudtam, hogy miattam tért vissza, azért, mert szeret engem.

A telefonom után nyúltam és tárcsázni akartam Haydent, hogy elmondjam neki, hogy egyrészt Adrian nem hajtott rám a könyvtárban, minden okés volt, másrészt pedig meg azt, hogy nem találtunk semmit sem, amikor egy üzenetre lettem figyelmes, ami Trudytól jött. Megnyitottam:

Caspian szentül meg van róla győződve, hogy ő a hibás Edward állapotáért. Légyszi segíts, nem tudom, mit tegyek vele!

- Ne haragudj, Adrian, de most mennem kell! – zártam le a telefonomat, majd bocsánatkérőn a fiúra néztem. – Vészhelyzet!

- Edward? – kérdezte, mire megráztam a fejemet.

- Csak Caspian. Ez most inkább ilyen családi ügy! – vázoltam fel a helyzetet, mire megértően bólintott.

Hamarosan elhagytam a könyvtárat és sietve igyekeztem a vámpírbázis felé. Volt bennem egy furcsa ösztön, hogy meg kell vigasztalnom a fiamat.